Este behozta őket a tenyerében s az enyémbe helyezte: nézd! Puhák voltak és kicsi tehetetlenek. Nem csoda. Még csak pár órája látták meg a napvilágot az Elli jóvoltából.Azóta is érzem pihe tollazatuk meleg selymességét.
Jaj, úgy megharapott a kotló, amint tettem vissza őket alája!- dőrzsölte Elli a kezét. De nem haragosan, mert az jó jel, ha harcos a kotló. Azt jelenti, hogy védi, óvja, félti a csirkéket.
Közben nem is eszik, már alig egy fél kiló lehet, meséli. Pedig különben volt vagy három kiló. Igazán jó kotló. Nem baj, majd felhízlalom utána, fontos, hogy most becsülettel végezze a dolgát.
Le kéne seperjem a lépcsőt, eléggé szemetes, fordult ki az ajtón, de nem teszem. Már nem lehet.
Hogy-hogy nem lehet?! Még nincs sötét!
De már este van, s aki ilyenkor seper, elmegy a szerencséje s gazdasága.
Jaj, akkor ne is tedd. Majd reggel.
Másnap reggel jön be a kotlótól a szomorú hírrel: na, a második csirke elpusztult.
Ó, szegény! De az emléke legalább megmarad ebben az írásomban…
Hozzászólások