Lebegő fák
úszó erődök
lombotok vagyok
omló lágy falat
morzsa a szájban
parányi jel csak
a világmindenséghez
kibontott ernyők árnyas-boga
zöldre vetett ágy
szomjatok éhségetek
csendre csobbanása
szívemben a nyár
derengő kéklő ég
átvillanó fénye
a nap gomblyukán
s látom
csipkevert mellényét
felhők rongykaréj bárányait
földig érő nyájban
ahogy legelteti a szél
Egy tenyérnyi táj
talán csak álom
a pillanat csodája
vonz magához láncol
s többé nem enged el
visz a kép-szülte szó
ízekre szed ezernyi kézvonást
ahogy építi szavait a kép
– a sosevolt templom
néma harangszava híveit
Istentől megáldva-
s életre kelt hogy vele haljak
szembogaram vásznán
a megszületett képpel
ecsetem szívem színes
festékébe mártva.
Seres László verse
(Megjelent a Héttoronyban, Közkincsben, Allegóriában)
http://7torony.hu/content.php?c=45155
http://www.kozkincs.hu/node/1816640
http://www.allegoria.hu/vers/item/3328-seres-lászló-lebegő-fák )
Hozzászólások