Legenda

Benedek Elek: Bod

 Mezőségen, Záh falu mellett, magas hegy tetején állott Záhkő vára. Egy Záh nevű nagyúr lakott ebben a várban, egyetlen fiával: Boddal.
A vár ura nagyon szeretett vadászni, nemkülönben a fia is, s amikor pitymallott, már kint voltak a rengeteg erdőben, velük nagy sereg jobbágy. Csak úgy zengett-zúgott az erdő a vadászok lármájától, a kopók csaholásától.
Egyszer azonban Bod elmaradott a vadászoktól, egyedül kalandozott az erdőben, s mikor a sok kalandozásban kifáradott, lefeküdt egy fa tövében, s elaludott szépen.
Aközben este lett. Záh haza akart menni, s csak akkor vette észre, hogy a fia eltűnt. Föllármázták az egész erdőt, kiabálták a nevét, de Bod aludott mélyen, nem ébredt föl. A vadászok nem mentek haza, keresték egész éjjel, tűvé tették az erdőnek minden zegét-zugát, keresték mindenütt, csak éppen annak a fának a tövében nem, ahol aludott.
Hajnalban, mikor derengeni kezdett az ég, fölnyitja szemét az ifjú, föl akar kelni, de erőtlenül hanyatlott vissza a földre, nagy, erős fájdalmat érzett az egész testében:
– Jaj, meghalok – sóhajtott fel az ifjú. – Csak egy csepp vizet ihatnám! Ez megváltaná az életemet.
Mintha Isten küldötte volna mellé, abban a pillanatban ért oda egy leány: korsó volt a kezében. Odatartotta a korsót a szájához, s mondta szelíden: – Igyál ebből, ettől meggyógyulsz.
Csak egy cseppet ivott Bod a vízből, s ím egyszerre megelevenedett!
Még csak akkor nézte meg a lányt: olyan szép volt, mint égen a ragyogó csillag.
– Ki vagy te? Mi vagy te? – kiáltott Bod -, hogy én eddig nem láttalak téged!Mondotta a leány: – Én az erdőpásztor leánya vagyok, az apám jobbágya a te apádnak. Nem csoda, hogy nem láttál, mert az apád megtiltotta, hogy nappal mutassam magamat. Most is megkéstem egy kicsit, mindjárt felsüt a nap, s jaj nekem, ha apád megtudja, hogy találkoztam veled.
Erre a szóra felugrott az ifjú, megfogta a leány kezét, s mondta neki: – Vezess a házatokba! Egy életem, egy halálom, akármit mond az apám,az enyém vagy ez órától fogvást, s az enyém is maradsz halálig!
Hiába húzódott a leány, vezetni kellett az ifjút, mentek a kicsi házba, s napok múltak, hetek múltak – nem mozdultak ki a házból.
Eközben az öreg Záhnak nem volt nyugodalma, összeparancsolta minden jobbágyát, több volt, mint fa az erdőben, s úgy kezdették keresni Bodot. De mindenütt keresték, csak ott nem, ahol volt.
– Most már gondolom, hol lehet az az átkozott fattyú – dörmögött magában az öreg Záh, – de jaj neki, ha ott találom!
Ment egyenesen az erdőpásztor házához, utána a jobbágyok. Buzogányával beütötte a ház ajtaját, s kiáltott szörnyű haraggal: – Jertek ki!
A fiú kijött bátran, egy csepp félelem sem látszott az arcán, kezén vezette a jobbágyleányt, s mondotta: Itt vagyok, édesapám!
– Ereszd el annak a lánynak a kezét! – kiáltott rá az öreg Záh.
Szólt a fiú: – Nem eresztem, édesapám, mert ez a lány az én jegyesem, s engedi, nem engedi, feleségül veszem!
– Inkább halj meg! – ordított az öreg. – Halj meg te is, te átkozott leány!
S szörnyű haragjában kardjával keresztülszúrta mind a kettőt.
Odakiáltott a jobbágyoknak: – Vegyétek föl, vigyétek haza!
Ráfektették a fiú holttestét leveles ágakra, s vitték a jobbágyok szótlanul. A leányt ott hagyták.
Az erdőszélen egy nagy tó volt, azon kellett keresztül vinni a holttestet a vár felé. Beletették egy csónakba, beleült az öreg Záh is.
Amint nézte egyetlen fiának holttestét, megeredt a könny a szeméből, aztán szörnyű átokra fakadott. Megátkozott eget, földet, Istent, embert. Átkozta magát, hogy miért tudta megölni egyetlen fiát!
Egyszerre csak nagyot dördült az ég, nagy szélvész, fekete felleg borult a tóra, hullott az istennyila: ég, föld megnyílt, s szörnyű recsegéssel, ropogással összedőlt Záh kővára: aztán felkavarodott a tó vize, felcsapott magasra, magasabbra a hegyeknél, s mikor elmúlt a fergeteg, híre-nyoma sem volt a csónaknak, lesüllyedt a tó fenekére.
Ott alussza örök álmát apa és fiú, ott lebeg a tó felett minden hajnalban, mikor dereng az ég, az erdőpásztor leánya. Azt mondják, minden éjjel leszáll a tó fenekére, ottan megcsókolja jegyesét, hajnalban meg keserves sírással fölszáll a tó színére, ott lebeg, míg Isten áldott napja fel nem ragyog. Akkor szépen eloszlik, s eltűnik a rengeteg erdőben. 

(Természetesen Laci találta ezt a szép legendát a fenti képhez. Köszönet érte!)