Letérdepelve

Feloldozást vártam,
mégis korholás lett bűneim ára,
fájó magány, szipogó csend.
Lehulltam a konyha kövére
– mint megtaposott félpengős -,
kiért tisztes derék lehajolni rest.
Isten nézett le rám, térdeplő fiára.
megtelt vele a piciny sarok.
Ő látta csak,
világot megváltó kínokat hordok,
tiszta csengésű szavakat a jóra,
mely termékeny talajba hull,
mint térdem alatt a kukorica.
Anyámat lestem, ő meg engem.
Kizártuk mindketten az ég Urát.
Ő papolt, mint földi helytartója,
én meg hallgattam, mint a sír.
Bűneim sorát vette számba,
mi túlnőtt a gyerekcsínyeken.
Egészen belesápadt ,
mintha ő tett volna rossz fát a tűzre.
Nem én.
Pironkodtam.
Fájt a szó, mit fejemre olvasott
magából kikelten, egy szál virágért
s lovalta őt a rikoltozó szomszéd.
-Meglopott
kertembe hatolt be e kölyök-
Én nem tagadtam,
szentül hittem, jót teszek.
Lelki üdvöm volt az a rózsa,
a szégyen, ami arcomra fagyott,
megtörte büszkeségem,
mint sarjadó fát a gyenge erezet.
Mert Neki szántam, Anyámnak,
mikor még le se téptem,
csak gyűjtöttem a bátorságot hozzá,
én a kis kölyök
hogy nagynak lásson, aki nem jön üres kézzel.
Pedig nevenapja se volt…
Csak hoztam, úgy…szeretetből,
ahogy ő szokta apró ajándékait
mikor haza jön s leteszi elém észrevétlen.
Anyám csak nézett rám,
a szó galamb-szelíddé vált az ajkán,
úgy éltetett, ahogy a nekem szelt kenyér,
amit adott, ha látta, hogy éhezem.
Szinte már én sajnáltam….
s bűneim alól feloldoztam szegényt…

Így látom őt ma is azóta,
boldog mosolyát rejtve
simogatón egy morzsányi korholásban,
ahogy belevörösödik a szeretetbe,
mint kezében
a neki lopott rózsa.

Seres László