Jött a harmadik Tapas, a Mejillones vapor,- egy tál feketekagyló. (Már meg se lepődtem tőle.) A hozzá felszolgált fokhagymás, olajos szósz kicsit ismert íz volt, hasonlított a muzsdéjhoz, amivel ettük odahaza régen a sült halat. Abba mártogattam bele a szétnyílt kagylóhéjak közül kipiszkált húscafatokat. Az elfogyasztott kagylók héjait (20 darab volt!) szintén beleszotyogtattam zacskómba az üres csigaházak mellé.Máris hozták a negyedik Tapast, a Gambas Plancha-t, egy felfúvódott hófehér tintahalat (amit már magától értetődően fogadtam), sűrűn leszórva petrezselyemmel s egy szelet citrommal. Mondom, ezek után már semmi nem lepett meg. A nagy csóré szépia, fokhagymás, olajos, zöld szószban hevert, amely kiemelte fehérségét.
– Rágós, mint a szalonnabőr, de igazán finom ez a tintahal, – mondtam szuszogva az utolsó falatokkal küzdve. Megettem mindent. Meg én. Az utolsó cseppig. Tán nem fogom otthagyni, ha már ki van fizetve!…
– Jaj, ha most nem leszek beteg, akkor soha. Ezt se gondoltam volna, hogy képes leszek ilyesmiket megenni,- tápászkodtam fel az asztaltól…
Hozzászólások