Gyermekkorunk karácsonyfája mindig a legnagyobb szoba ablak felőli sarkában állt, ahová az angyal könnyen betehette (!). A nagy gonddal feldíszített fenyőfa mesebeli látványa annyira lenyűgözött, mint kisgyermeket, hogy reszkettem a gyönyörűségtől. Ágai kissé meghajoltak a ráaggatott finomságok, színes üveggömbök, gyertyák, csengettyűk terhe alatt. A karácsonyfánkat ékesítő „kincsek” közül, a holdsugár ezüst színében játszó angyalhaj foglakoztatta legtöbbször kislányi fantáziámat. Göndör fürtökben gyűrűzött le a fa csúcsától az alsó ágakig, és ez még jobban kihangsúlyozta a karácsonyfa mennyei mivoltát. Számtalan kérdés keringett fejemben az angyalhajjal kapcsolatban, amelyekre sose találtam választ, de jól esett rajtuk elidőzni. Emlékszem, azon is sokat tűnődtem, hogy az angyal vajon fiú-e vagy lány? Ezt se tudtam eldönteni, de tudom, hogy nagyon szerettem volna, ha lány lett volna!
A mennybéli angyal minden évben hozott magáról egy arcképet is, amelyben képes voltam órák hosszat gyönyörködni. Rózsaszínű kisded arca, melyet göndör hajfürtök koszorúztak, hófehér pihékkel díszített szárnyak közül mosolygott ránk, míg apró kezecskéit imára kulcsolta.
Ez a tüneményes angyalkép a fa törzséhez erősítve állt, elérhetési magasságon fölül. Nem tudtam betelni látásával!
Karácsony estéje mindig vég nélkülinek tűnő várakozással kezdődött. Türelemjátéka volt ez zabolátlan gyermeki énünknek, tele egy kimondhatatlan édes izgalommal, az örömvárás izgalmával.
Az angyal érkezését az álmos, meleg konyhában vártuk. Nagyanyánk vigyázott ránk. Először énekekkel próbálta lekötni figyelmünket. Karácsonyi dalokat énekelt nekünk, és szebbnél szebb népdalokat. Ha azt meguntuk játszhattunk is, de zaj nélkül, suttogva, nehogy elijesszük az angyalt! Amikor már a várakozás feszültsége kikezdte türelmünket, nagyanyánk azzal fenyegetett, hogy ha nem viselkedünk úgy, ahogy az alkalomhoz illik, bizony megtörténhet, hogy az angyal elkerüli házunkat! Ez ideig-óráig hatott, mert ennél nagyobb büntetést gyermek számára azt hiszem nem szabhatnak ki, mint azt, hogy megvonják tőle a karácsonyi angyal eljövetelének boldogságát.
A legkisebb neszre is mély csend telepedett közénk és lélegzetünket is visszafojtva vártuk a folytatást, jött-e meg a várva-várt? Egy idő után feltűnt, hogy szüleink igen sokáig távol maradnak. Engem különösen aggasztott, hogy mi történik majd, ha meg talál érkezni és ők nem lesznek itthon?!
Aztán végre meghallottuk az angyal érkezését jelző csengőt, minden csengők közül a legszebben csilingelőt! Talpra ugrottunk! Ekkorra, már nagy megnyugvásomra, szüleink is megjelentek. Ti hallottátok a csengőt? Nem találkoztatok vele az úton? Egyszerre zúdítottuk rájuk kérdéseinket. Ők megnyugtattak, hogy minden rendben! Ha csengetett, akkor be kell menni, mert nem illik megvárakoztatni azt, akit oly régtől fogva várunk, és bevittek bennünket a káprázatosan szép, csillogó-villogó karácsonyfa elé. Anyánk zengő hangján énekelte a „Mennyből az angyal”-t. Mi is felzárkóztunk izgalomtól remegő hangon. Majd szebbnél-szebb karácsonyi dalok következtek, melyeknek hallatára mindig annyira elérzékenyültem, hogy könnyeimet nyelve nem tudtam énekelni se. Pedig akkoriban még a dalok szövegét se értettem jóformán, de lelkem csordultig telt hálával és szeretettel a mennybéli angyal iránt, aki nem veszi zokon gyermeki csínyeinket, és nagylelkűen megajándékoz bennünket. Álomvilágban éltem, amelyből nem szerettem volna felébredni. Akkor még nem sejtettem, hogy eljön a pillanat, amikor a felnőttek mindezt romba döntik, elveszik tőlem, kitépik lelkemből a gyermekkor leggyönyörűbb álmát…
M.Simon Katalin
Karácsonyi Rege – Előadja Szabó Gyula.wmv
Hozzászólások