…maga az élet mennyi mindent ad az életben, amire oda sem figyelünk valójában, olyan természetesnek fogjuk fel, mint a levegőt, hogy van, hogy az éltet bennünket. De hát az élet, az nem a legszentebb ajándék istentől, a sorstól?! Hogy olyan szerencsében részesített, hogy megszülethettünk. Mert oly sokan nem születhetnek meg. Prózai szavak helyett egy régebben írt versemmel közelítek e kérdéskörhöz….
AJÁNDÉK EZ…
Van-e szentebb ajándék
miért nem kell tűzben égetni
rügybe lobbant tested
izzó remegéssel,
csak elfogadni a sors kegyét,
míg termékeny öledbe hull,
mint égi áldás, mennyei manna
s ajtót nyitni elé, mikor jön
a fényló Szellem.
Mert ajándék az élet,
amit kaptál
s adtál.
Minden más, amit vágy, erő,
értelem szül s formál,
próbára bocsájtás a Földön,
hogy küzdj, alkoss és teremts,
és dönts, ha döntened kell,
ne csak mérlegelj.
Könnyeket kaptál és mosolyt
nincs visszaút, élned kell vele
s tudni, mi mennyit ér.
A mosoly megrészegít,
ha túlnő az arcodon,
a könny útnak indít
bármerre járj,
hogy hazaérj
és szeress.
Most itt állsz
és rajtam kéred számon,
amit erőm felül tettem érted.
Magam ellen, magamért.
Okokat keresel
fénylő bércek felett,
hol Isten jár csak,
hogy mélybe ránts,
mintha én lettem volna
utadon a zátony,
hogy viharba sodródva
kockázatot vállalj értem.
Most mégis,
darabokra törve
belém kapaszkodol,
hisz oly messze még a part
és oly végtelen a kéklő magasság.
Harc vár, örökös harc,
s menned kell tovább,
akkor is, ha belefáradtál
hát mi mást tehetnénk,
-erőnk véges, mi Istenhez emel-
hogy tovább éljünk,
nem csak magunkért, másokért,
míg megcsendesül
a lázadó szív.
Mentőövet dob elénk a sors
minden nap, minden éjjel,
nyújtsd felé kezed
ajándék ez.
Ma még nem pihenhetsz…
(Seres László
Nagytarcsa)
Az este séta közben tovább folytattuk Anikóval a gondolatsort. Az Élet, Isten, vagy Sors (bárhogy nevezhetjük) nyújtotta ajándékairól “elmélkedtünk”.
Ha jót kapunk az Élettől,- mondta ő, – azt természetesnek vesszük, nem is vagyunk érte hálásak. Tán szóra se méltatjuk. Mert úgy érezzük, hogy azt megérdemeltük, az “kijár” nekünk.
Ha viszont rossz hatás ér, ha pofont kapunk, – akkor síránkozunk, panaszkodunk, méltatlannak tartjuk. S ezzel átlendülünk, valósággal belebújunk egy örökösen panaszkodó, siránkozó, káromkodó, dühös, egyszóval csupa negatív bélyegeket viselő ember bőrébe.
A kérdést nyitvahagyom, lehet folytatni. (HP)
Hozzászólások