Mersdorf Ilona:
Mézeskalács generációk
Nem csak a gyerekkor meg a felnőtté válás, de a nagymamaság kora is kitolódott napjainkban.
Erre így hatvan felett ébredtem rá, a nyáron, mikor Jankát elhozták hozzám pár napra. Janka hét éves, és a lányom párjának a gyereke.
Igyekeztem palástolni, hogy teljesen odavagyok a boldogságtól, hogy végre kisgyerek van a házban. De azért mindenbe belementem, amit csak akart. Amúgy sem lett volna egyszerű ellentmondani neki, elég határozott kis egyéniség.
– Mézeskalácsot akarok sütni! – jelentette ki.
És már ment is a konyhába, leszedette velem a gyúródeszkát a szekrény tetejéről, ahol már jó ideje békésen szunnyadt. Adogattam a keze alá a dolgokat: a lisztet, cukrot, fahéjat, mézet, tojást.
A helyzet ismerős volt. Nagymamámnak segédkeztem így annak idején. Az én fiatal nagymamámnak, aki egyre nagyobb adag mézeskalácsot sütött, hogy elég legyen a gyarapodó családnak. Eleinte voltak a gyerekes kriksz-krakszainkkal díszített, püffedt lábszárú lovacskák, pocakos huszárok, de utána letisztult a műfaj: egyszerű, kerek pogácsák keltek ki a sütőből, teljesen egyformán. A nagy, kék vájdlingban rázta őket össze Mama a cukorhabbal.
A mézeskalács a hamuba sült pogácsa szerepét töltötte be az életünkben. Ezt vittük magunkkal, nagy fémdobozokban, a kollégiumba, vagy hosszabb utazásokra, már a gyerekeinkkel, nassolni valónak. Valamiképpen hozzá társult az elszakadás és összetartozás képzete.
És most, a nyári negyven fokban, a leeresztett redőnyök mögött, Jankának segédkezem. Nem tudom, hová tűnt el közben úgy ötven év. De nem is érek rá elgondolkozni rajta.
Janka, miközben vékony alkarjával görgeti a nyújtófát, mert a kezében nincs hozzá elég erő, tovább rendelkezik:
– Vedd fel videóra, hogy kell csinálni! Akkor bármikor tudsz majd egyedül is mézeskalácsot sütni!
Én filmezek, Janka, a sámlin állva, földig érő kötényben, tésztától ragacsos kezével meggyőzően gesztikulálva, mondja a szöveget a felvevőnek. Időnként gondterhelten söpri féle könyökével a szemébe hulló hajtincseit.
Felszisszenek, mikor egy-egy újabb marék lisztet szór a barna masszára, de nem merek tiltakozni. Nem akarom korlátozni a gyereket.
– Te csinálhatod a cukorhabot! –utasít Janka.
Örülök, hogy hasznossá tehetem magamat, sürgölődöm, mixelem a tojáshabot. Jó ötletnek tűnik, hogy pár csepp citromot is tegyek bele, legyen valami íze, ne csak az a fojtó édesség.
Kikerülnek a sütőből a betonkemény sütik. Szerencse, hogy Janka a nyers masszával már jóllakott, nem érdekli a végtermék.
– Torta lesz belőlük – csorgatja vastagon a fehér habot a sütikre egy kanállal.
– Majd beviszem őket neked Pestre, ha megpuhultak – ígérem neki.
Az elkövetkező két hétben kiderül, hogy ez sohasem fog bekövetkezni. Két tálcányi kemény, megtörhetetlen mézeskalács úszkál az olvadozó cukormázban.
Nem keverednek, mint két egymástól túl távol került generáció.
Hozzászólások