Óriási sikere volt a kiállításomnak, mesélem azóta is örömmel mindenkinek, s tájékoztatom távoli ismerőseimet mail formájában.
De, apropó! Álljunk meg! Tulajdonképpen mi is a mérce?! Azt ki állítja fel? A média? A szervezők? A művész, maga? Vagy a közönség? Ezt nem is tudom.
Az én kiállításomhoz mindenképpen én állítottam fel a mércét. S az annyira pozitív eredményt mutatott, hogy azóta is repdesek az örömtől.
Én siker alatt a következőket értem, azaz mércém elemei a következők voltak:
– a csodálkozó tekintetek és mosolygó arcok
– az elismerő megjegyzések
– a sok látogató, sőt a vissza-visszatérő látogatók (milyen kár, hogy nem volt az ajtón elektrónikus számláló felállítva, amely pontosan kimutatta volna, hányan léptek be a terembe)
– a rajzoló gyermekek, akik a földön ülve, meg hasalva színes ceruzával másolták a képeimet
– a virágaimat maroktelefonokkal fényképező fiatalok
– a személyes beszélgetések
– a vendégfüzetembe rögzített kedves megjegyzések
– a meghívások, kiállítani más helységekben, sőt Hadadra is visszavárnak.
Hozzászólások