Vajon miért tör rá az emberre az egyedüllét, a szomorúság akkor, ha eltávozik közeléből egy kedves személy. Mert én most ezt érzem, méghozzá duplán!!!
Ha utána fáj, akkor miért kívánja mégis, hogy együtt legyen vele? Talán, mert ezt a fájó érzést lassan elmossa az idő, s helyette előjönnek azok a szép emlékek, érzelmek, amelyek gazdaggá tették az együttlétet? Nem a fájdalom örök, hanem a szép emlék? Vajon így van? Vagy az ember természetétől függ, hogy mi marad meg belőle?
Hozzászólások