Rémálom, vagy álom?
Hessenteni próbálom magamtól a tudatomba mindegyre beugró emlékképet: az alattunk sírva hajladozó fákat s a koronájukat szinte seprő, kényszerleszállásra parancsolt, kétségbeesetten jajgató gépünket, amint közeledett velünk Halifaxhoz.
Szorosan leszíjazva szuszogni se mertem, csak szorítottam markommal székem karfáját. Csend volt a repülőben, mindenki lélegzetét visszafojtva meredt maga elé.
Farkasszemet néztünk a halállal.
Utána teljes nyugalom, teljes kimerültségi állapot, síri csend.
Mintha rémálomból ébredtünk volna, taps formájában tört ki belőlünk a tudat: ÉLÜNK!!!
Aztán magambaroskadtam. Behunytam szemem és hangtalanul zokogtam. Élek!!!
Félre a rémképekkel, sötét gondolatokkal! Hála istennek nem történt baj, mert „Valaki szeret odafenn“! Az biztos! Az a Valaki meg akart ugyan óvni az izgalmaktól, de nem volt akit, mert nem figyeltem fel odahaza a jeleire. Ha már visszatartani nem tudott, akkor most legalább vigyáz rám, sőt mi több, úgy irányít és őrködik fölöttem, hogy ez a halifaxi „kitérő“ végülis ne rémálom legyen számomra, hanem álom.
Ennek tudatában vagyok és igyekszem is úgy kihasználni, hogy egy szép emlék maradjon…
http://www.epubli.de/preview/publication/13541
A teljes szöveg a Kényszerleszállás, Halifax 2001 szept 11 című net-könyvemben elolvasható. Hogyan?- lásd az alábbi hozzászólásokban!
Hozzászólások