Csak hallod a zúgást, a pillanat zenéjét, vagy moraját, mely hol kellemes, szívet-lelket csiklandozó, simogató, hol vad, félelmetes, mindent elsöprő, vagy árvízhozó.
Honnan jön? Hová tart? Miért ilyen, vagy olyan? Mit akar? Simogatni, vagy rombolni?
Mikor, mihez van kedve. Kiszámíthatatlan.
Mikor és hol kezdi? Miért, mennyi ideig és merre fúj? És milyen erősen? És csak úgy „üresen” fúj, vagy felhőket kerget? S azokat mikor és hol akarja kiüríttetni?
Nem is merek már elindulni hazulról, mikor sötét felhőket látok közeledni. Közben a fák alig mozognak, mintha nem is a szél hajtaná a vastag, szürke, mocskos tömeget odafenn az égen. Nem merek elindulni, nehogy Ried fölött ürítsék ki megint tartalmukat.
Ez a félelem néhány héttel ezelőtt költözött belém, mikor kétszer is ki kellett ürítenem seprűvel, lapáttal, padlókefével pincémből a közel térdig érő víztömeget. Oly gyorsan és oly nagy erővel történt az esőzés, hogy a csatornák képtelenek voltak elnyelni. Nem elnyelték, hanem még azt is kiöntötték, felokádták, ami bennük volt.
Borzalmas volt! Félelmetes.
Hozzászólások