Azóta is félek a felhőktől. Emlékszem, mikor Erika kicsi volt, s időnk volt egymásra (mert most nincs, sem neki, sem nekem, mással vagyunk elfoglalva), emlékszem, mennyit néztük a felhőket. A tengerparti homokban feküdve, vagy itthon a kertben, a függőágyban pihenve, de még a robogó autó ablakából is a felhőket néztük.
Néztük és felfedeztünk bennük ezt-azt, egy lovat, kutyát, a hátán zsákját cipelő óriást, hegymászót s ki tudja még miket. Most nincs időnk a felhőket nézni.
Jómagam is csak azért tekintek rájuk, hogy felmérjem, békések-e, vagy esőt hozhatnak. Nyitva hagyhatom-e az ablakot, vagy biztos, ami biztos, inkább csukjam be. Meg, hogy vigyek-e ernyőt magammal, vagy sem.
S most, újabban, ha a kelleténél sötétebb az ég, szorongás tölt el, hogy vajon nem telik-e meg a pincém megint vízzel.
Mert ott tartom a kiállításra várakozó képeimet. Szerencsére asztalokon. De a nedvesség így is nagy veszélyt jelent számukra.
Hozzászólások