Velencében láttam még hasonlót. Ott nem a tenger szintje nő meg árvíz esetén, azaz tulajdonképpen az történik, de nem olyan formában, mint ahogy kifut a tej a lábasból, hanem a csatornák lefolyóin bugyog fel a víz. Bugyog, bugyborékol nagy erővel, félelmetesen. S az emberek nem tudnak tenni semmit ellene. Menekülnek. Ha szandálban vannak, menekülnek, ha meg gumicsizmában, akkor állnak, bámulnak, figyelik a fejleményeket
A felbugyborékolt víz ellepi a tereket (én éppen a Szent Márk téren láttam), behatol a palotákba, boltokba, templomokba. (Pincék ott azt hiszem nem is léteznek, hiszen a házak vízben álló cölöpökön nyugszanak.) Ahogy kezdődik az árvíz, a készenlétben álló pallókat kihelyezik a gumicsizmába bújt alakok a terekre, s folyik tovább az élet. Várják, hogy visszahúzódjon a víz. És visszahúzódik. Egy idő után visszahúzódik, felszáradnak a terek, kiseprik az épületekből az iszapot, felmossák a mocskot s aztán kezdődik elölről. Nem rögtön, hanem amikor a szél akarja.
A velenceiek megtanultak az árvízzel élni, hozzá alkalmazkodni. Velencében ez megszokott dolog. Megszokott városi program időtlen idők óta, azaz, mióta létezik a város, mióta eszükbe jutott az embereknek, hogy a tengerben, ingoványos alapon, cölöperdőre egy várost emeljenek, csodálatos palotákkal, templomokkal s abba belehordjanak a világ minden részéről tömérdek kincset. Biztonságos hely? Nem, egyáltalán nem az. Sok kincset nyelt el már a tenger, dehát ezt is „bekalkulálták” a különleges város megteremtésébe.
A velencei árvíz nem kellemes, de különleges, s mint ilyen, egy turisztikai vonzerővel bíró jelenség. Jómagam is örvendek, hogy sikerült meglátnom egyetlen egyszer. Igaz, nem volt nagy a víz, nem közlekedtek csónakokkal a Szent Márk téren, de pallókon járkáltunk s körülöttünk a galambok a vízben pacskáltak.
Hozzászólások