Én nem rendelkezem kellő metafizikai tájékozottsággal. Nem ismerem megfelelőképpen a mélylélektant és spiritualitást. Bár lélektan tanárnő is voltam hosszú éveken át. Még dícséretet is kaptam egykori tanáromtól, Zörgő professzortól, mikor izgulva, félve (még mindig félve, pedig hosszú évek teltek el azóta, hogy kikerültem a keze alól, de még bennem élt , hogy mennyire féltünk az egyetemen tőle és tantárgyától!) félve elmeséltem, hogy milyen kisérleteket végzek tanulóimmal lélektan órákon.
Például feltettem egy lemezt a picupra, akkor még nem volt CD és DVD, csak nagy lemez) Ciprian Porumbescu Balladáját és azt a feladatot adtam, hogy fessék le, öntsék színekbe, formákba, mit éreznek. Ujjal kellett dolgozzanak a magukkal hozott vízfestékkel, papírra.
Aztán egy kiállítást rendeztünk belőle, s a 20 perces hosszú szünetben behívtuk a többi osztályok tanulóit is, meg a tanárokat, hadd tekintsék meg a kiállítást.
A látogatók tolongtak a képek előtt, csodálták s méltatták őket, az alkotók meg csillogó szemekkel, izgatottan figyelték a hatást. Aztán, amint csengettek, pillantok alatt kiürült a terem, rohant mindenki az osztályába, eltüntek a képek, a falhoz állított székek meg visszakerültek helyükre. Én is rohantam a tanáriba, kicserélni a katalógust s még mindig dobogott a szívem, amint megkezdtem új teremben, új diákok előtt az új tananyag leadását, mondjuk az észterekről, vagy az anyagcseréről.
Az otthagyott osztályba került tanár, ha nem járt ott szünetben a kiállításon, talán nem is sejtette, hogy miért nem képes lekötni a kipirulr arcú tanulók figyelmét…
Szóval volt „ekcsön” az amúgy unalmasnak is sikeredhetett volna lélektan óráimon.
Hozzászólások