A játékon ezúttal módosítunk. Megnehezítjük. Kettős játékot játszunk. Egyrészt szemléljük az újra megfordított indián-képet, másrészt verssé formáljuk a Zsuzsi versnek indult, de be nem fejezett nyersanyagát.
Szóljunk hozzá, azaz nyúljunk hozzá mindnyájan! Bátran! Formáljuk kedvünkre! Rajta! S nevessünk hozzá! Termeljünk örömhormonokat magunknak! Zsuzsi is azt teszi, nevet, miközben figyeli, hogyan ügyködünk/kinlódunk/játszunk/bolondozunk …
(Egyelőre ennyire futotta, – írta Zsuzsi az este, – de a nap folyamán biztos, ezen jár majd az eszem, nem tudom, mi lesz belőle holnap estére.
Nem várjuk meg az estét! Eljátszadozunk mi az anyaggal! Közösen! – mondom én.)
Szóljunk hozzá, azaz nyúljunk hozzá mindnyájan! Bátran! Formáljuk kedvünkre! Rajta! S nevessünk hozzá! Termeljünk örömhormonokat magunknak! Zsuzsi is azt teszi, nevet, miközben figyeli, hogyan ügyködünk/kinlódunk/játszunk/bolondozunk
Nézem a képet felnagyítva,
s próbálom kiüríteni az agyam,
hogy ne hasson rám semmi más,
a külső gondok magamra hagyjanak.
Belemerülni a varázsba,
megmártózni a mágiába’,
a színek és árnyak csodája
elsimogatja minden gondomat
Mit látok hát?
Színeket, árnyakat.
Rég elmúlt, gondterhelt arcokat.
A boldogság kék madara;
szárnya épp most kivillan, s szépet ígér.
És mert az indiánokkal
kezdődött ez a mese,
látom a varázslót épp középen,
amint beöltözve,
rituális táncát járja éppen.
Körötte minden, ami elmúlt,
körötte minden, ami eljövendő.
Látok sziklákat az öröklétbe merevedve,
fehéren habzó vízeséseket,
arcokat, ígéreteket,
állatokat és növényeket.
Mind kibogozhatatlan összevisszaságban,
megfejtésre váró talányban…
Mennyi szép munkát ígér egy ilyen kicsike elmélyülés
Hozzászólások