Sokszor találkozom ezen a lakásom közelében lévő nyírfákkal szegélyezett kedves utcán apró öregekkel, amint tolják maguk előtt gumikerekes kocsijukat, belekapaszkodva, hogy ne szédüljenek el. Bottal valószínűleg nem merik őket az otthonból elengedni. De a kocsi stabil, az nem borul fel. A kocsi egy biztos kísérőtárs. Lassan topognak az úton, mennek valami kis édességet vásárolni maguknak, vagy csak egyszerűen mozogni keveset a friss levegőn, találkozni külvilági emberekkel. Vagy ellátogatnak a közeli temetőbe, felkeresni eltávozott hitvesüket, barátaikat, esetleg megszemlélni a helyet, amely immár várja őket is… Ismeretlenül is mosolyogva, Grüß Gott!-al köszöntöm őket, mire megállnak, s fülig érő (egyesek fogatlan) szájjal nemcsak boldogan visszaköszönnek, hanem beszélgetni is kezdenek velem. Mert végre valaki figyelemre méltatja őket! Mert végre szóbaállhatnak valakivel az utcán! Csakhát én nem értem a beszédüket, olyan erős osztrák tájszólásban „szövegelnek”. Így válasz helyett csak mosolyogva bólintok, esetleg a kocsin nyugvó karjukat enyhén megsimogatom, aztán minden jót kívánva folytatom utamat.
Mennyire kell nekik a mosoly! Mennyire igénylik azt! Mennyire kiderül tőle az arcuk, mennyire megfiatalodnak! És megszépülnek! Valósággal kivirágoznak. És mennyire nem nagy dolog megajándékozni vele őket.
Ha mosolyt nyújtok valakinek, attól semmiképpen szegényebb nem leszek. Ellenkezőleg, úgy érzem, hogy még gazdagodom tőle. Visszamosolyognak rám öregjeim s attól egy csepp vidámság költözik belém is. Minél többször teszem, annál jobban érzem. A nyírfák alatt ezt hatványozottan érzem. Azt hiszem, ők is odafenn olyankor mosolyognak. Sőt, biztos vagyok benne, hogy igen.
És muzsikálnak hozzá. Nekem.
http://horvathpiroska.spaces.live.com
Hozzászólások