Mosoly

A riedi nyírfák alatt haladva, megálltam, hogy utat adjak egy fiatal anyukának, aki még ügyetlenül járó kisgyerekét sétáltatta, félkezével meg a gyerekkocsit tolva.Szemben velem egy tolókocsi is megállt. (Nem is tolókocsi, hanem valami más neve lehet, mert elektromos meghajtású.) Egy szomorú arcú nő ült benne. Felismertem.
Amikor a riedi könyvemhez készítettem fotósorozatot, a temetőben találkoztam vele. Az úrnatemető részlegben egy csokor virágot tartva kezében, üldögélt kocsijában szótlanul, egymagában, egy kicsi rekeszre függesztve tekintetét. Látszott rajta, hogy gondolatai nagyon messze járnak.
Lefényképeztem. A kattanásra felkapta fejét.

Nem haragszik?
Nem.- válaszolta, inkább intette.
Ki nyugszik itt?
A lányom- sóhajtotta csendesen. Nem sírt, csak szomorú volt. Nagyon szomorú.
Úristen!  Ő lenyomorodva, a lánya meg halott…
Nem tudtam semmit mondani, csak megsimogattam a karját…
Sokszor néztem utána a képet, azért ismertem most fel.
Magát én egyszer lefényképeztem a temetőben. Emlékszik?
Szomorúan bólintott.
Hogy van? – tettem tenyeremet vastagkesztűs kezére.
Es geht. (Megvagyok).
Minden jót kívánok magának! – simogattam meg vastag kabátba bújtatott karját.
Elmosolyodott: Danke! Látszott, hogy őszintén tette.
Mosolyt csaltál egy szomorú arcra! – rezegtették fölöttem csóré ágaikat sokatmondóan didergő nyírfáim… Nekem meg egy csöpp boldogság költözött szívembe…