Ön időközben Ausztriába költözött. Hogyan találkoztak ismét?
Nem költöztem, hanem szöktem! S ez lényeges különbség! Hogy miért, az megint egy más kérdés. Teljesen más, ami a mai fiatalok szemében talán érthetetlen.
Nem tudok visszaemlékezni, hogy a keserű lágeridőszak kezdetén ő keresett-e meg bennünket, vagy mi őt. De ahogy ismerem, feltételezem, hogy ő tette meg az első lépést. S akkor, amint ránk lelt, mindent belevetett, hogy segítsen. Nagy szükségünk volt rá, mert a „gödörben voltunk” a fiammal. (A férjem előtte hét évvel halt meg.) És János megmozgatta még a sziklákat is értünk! A karácsonyt nem idegenben sírdogálva (mármint én!) töltöttük, hanem Hollandiában a népes Hermán család szívet-lelket melengető szeretetében fürödve. Ezt soha nem fogom neki elfelejteni. Akkor nyújtotta felénk segítő karját, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Nagy elesettségünkből felemelt. Visszaadta emberi méltóságunkat. A Jóisten áldja meg érte! Igen, tőle kaptuk a legnagyobb fokú anyagi és erkölcsi támogatást, ő állt leginkább mellénk új életünk indulásakor.
Utána, amint talpraálltunk, ritkábban találkoztunk. De azért egymáson tartottuk szemünket.
Hozzászólások