Van olyan vonás a mai Hermán Jánosban, amiről úgy gondolja, hogy Öntől kapott örökség vagy a besztercei diákévek visszatükröződése?            
Talán a lelkesedést, azt tanulta meg Besztercén. Talán azt szívta magába a diákévek alatt.
Mert mi, úgy ahogy visszanézek 4-5 évtized távlatából, azt hiszem mindig lobogtunk. Különösen a férjem. S mellette (kissé csendesebben) én is. Neki könnyebb volt, hiszen magyar irodalmat tanított s a versekkel, jól kiválasztott prózai szövegekkel, pontosan időzített népdalokkal, tehette. És meg is tette. Nekem viszont a biológia, meg kémia kevés, vagy legalábbis kevesebb terepet biztosított.
János azonban gyakran emlegeti osztálykirándulásainkat, amikor növényeket gyűjtöttünk préseléshez, meg rovarokat preparálás végett. Most is látom hogyan kergette a színes lepkéket hálójával a magas fűben. De szívesen tartottam velük biológia vetélkedőket is a szabad természetben. S olyankor János elemében volt. Valljuk meg, jobban érezte magát a virágos természetben, mint a kemény fapadban. Dehát, csoda?!
Vagy a műkedvelő színielőadásainkról, szavaló estjeinkről, író-olvasó találkozóinkról János soha nem hiányzott.