Napszemüveg

 

Érdekes esetem adódott ma itthon, Riedben, s ez is Mezőtúrhoz kapcsolódik.

A Lajossal történt újratalálkozás, az otthonbeli élménysorozat hatására újra fellángolt bennem a Touch me iránti érdeklődés. Előszedtem régi, agyonnyomott, festéket már alig tartalmazó tubusaimat, hogy mentsem, ami még menthető, de ujjaim túl gyengéknek bizonyultak ahhoz, hogy a vastag masszát teljesen kinyomjam.

Gondoltam, anyagilag jobban járok, ha szerzek egy tubuskinyomó szerkentyűt. Reklámokon láttam olyasmit, hogy fogpasztát nyomnak ki vele.

Dehát mi az a vékony és lágy fogpaszta az én vastag, speciális festékeimhez viszonyítva.

Gondoltam, szerencsét próbálok a Bauhausban.

Nem, sajnos nekik olyasmi nincs, próbáljam megy egy speciális festékes üzletben.

Most jön a mondanivalóm lényege.

Mikor a bevásárló kocsit vissza akartam illeszteni a sorba, észrevettem, hogy az előzőben egy szemüveg fekszik. Egy szép napszemüveg.

Tyüha, emeltem ki belőle óvatosan, ezt sajnálhatja a gazdája.

De kié lehet?- néztem szét.

Senki nem közeledett felém.

Hátha visszajön a gazdája, csak észreveszi ebben az erős napsütésben, hogy elhagyta.

S valóban az történt. Egy nő, amint beült kocsijába, automatikusan nyúlt a szemüvege után az ülésre, majd a földre is lenézett, utána meg egy gyors mozdulattal visszakanyarodott a helyszínre s keresni kezdett a kocsisorban. Beszaladt az üzletbe is, majd csalódottan fordult vissza.

Akkor értem oda a felemelt szemüveggel. Ezt keresi?- kérdeztem.

Ó, igen. Danke schön, kapta ki kezemből s máris ugrott az autójához. Látszott rajta, hogy nagyon siet.

Még utána kiáltottam: Freue mich… (örülök), ő meg újra Danke schön-t kiáltott. Boldogan.

De nem tudom, melyikünknek jelentett nagyobb örömöt, hogy egy elveszett szép napszemüveg újra visszakerült gazdája fejére. Mert oda illesztette, nem a szemére.

S kaptam végül tubus kinyomót?
Igen. Az utolsót. Még az az egy volt…