A londoni St.Paul kriptája, a legnagyobb egész Európában. Ezt már tudtam. S azt is, hogy oda van eltemetve a szobrász Henry Moor, akinek több munkáját láttam szerte a nagyvilágban, utoljára a kanadai Torontóban, előtte meg Bécsben. Továbbá a trafalgari győztes Nelson admirális nyugszik benne. Koporsóját egy francia hajó fő árbócából készítették s egy fekete-fehér márvány szarkofágba helyezték.
Ott nyugszik Wellington herceg is, a vaskezű generális, a Napoleon bukását eredményező waterlooi győzelem hőse. Oda temették London híres festőjét, Turnert is, meg magát Wrent, a templom építőjét.
Azt is tudom (hisz felkészülve mentem Londonba) hogy Wren emlékművén ez olvasható latinul: “Te, aki ezt olvasod, ha egy emlékművet keresel, nézz körül!”
Egy falitábla állít emléket a penicillin feltalálójának, Flemmingnek is.
Nem olyan félelmetes, mint Bécsben a Stephansdom kriptája, vagy a császári kripta, szépen ki van világítva, – súgom diktafonomra. Lássam, megtalálom-e az említettek síremlékeit.
Végülis nem kerül rá sor, figyelmem elterelődik. A kriptában ugyanis a síremlékek közt, legnagyobb megdöbbenésemre, valakit Colát látok inni. Ezt a gyalázatot! Amott meg valaki uzsonnázik!
Hát ez mit jelent?! Nem igaz!!! Nem lehet igaz! -nézek körül megdöbbenve. Hirtelen frissen főzött kávé illata üti meg orromat!
Uram teremtőm! Létezik?!!! Létezik.
Emberek ülnek asztaloknál és kávéznak, falatoznak, beszélgetnek, olvasnak. Pincérek szorgoskodnak körülöttük, hordják ki a rendeléseket. Te jó ég! Hova kerültem?!
Kávézót nyitottak a St.Paul kriptájában! The Chrypt Café (Kriptakávézó)- olvasom a feliratot. Angol humor, állapítom meg. Na, de ezt nekem is ki kell próbálnom! Nyomulok a pulthoz s máris rendelek kávét, hozzá süteményt.
Egy waterlooi harcos fehér márvány szoborcsoportjával szembeni üres asztal mellé telepszem. Az elesett harcos lovára dőlve fekszik, fölötte a védőangyal. Amint látom nem igen állt mellé, mikor kellett volna. Most már hiába őrködik felette. Késő. Ezt az élményt! Jaj, nem adnám semmiért, hogy itt vagyok, súgom diktafonomnak.
Pali újra hív, tudni akarja hol vagyok. Mondom, a St.Paul kriptájában kávézom. Nagy kacagás rá a válasza. A telefonbeszélgetésem senkit nem zavar, nem is hallják, mert közben stílszerű templomi muzsika szól.
De jó volna megörökíteni ezt a kripta kávézót, legalább az előttem lévő waterlooi harcost. Egy fiatal pincértől kérdem, szabad-e fotózni? Jaj, azt nem. Ó, igazán, csak egyet, csak ezt az egyetlen szobrot,- egyezkedem vele a mutogatás nyelvén. Oké, de ő nem tud róla, adja tudtomra s azzal hátat is fordít nekem.
Feltöltöm gyorsan az akut, kamar elkattintom a gépet. A villanófényre mindenki felkapja a fejét, de én máris útban vagyok a kijárat felé. Senki nem ragadja ki kezemből a gépet, se nem szid össze. Nyomulok kifelé, gépemben a kinccsel, a waterlooi harcossal. Csak éppen sikerüljön! (Sikerült!)
Kifelé jőve egy prospektust emelek le a polcról s olvasom benne: a Kriptakávéház egy ideális hely arra, hogy az ember kellemes hangulatban elfogyasszon egy pohár italt, egy csésze kávét, vagy harapjon valamit. Vagy egyszerűen élvezze a pihenést…
Ezt az élményt!!! – gombolom be füligérő szájjal kabátomat a szemerkélő esőben és sietek a megbeszélt helyre, hogy találkozzam a fiammal, hadd meséljem el neki is mit éltem át a mai nap.
Hozzászólások