Kolozsvári tartózkodásom idején, a barátnőm, Lia, a zuhogó eső ellenére is eljött, hogy találkozzon velem. (Hadd mondjam el, hogy lakásában, mikor belépek, rögtön üdvözölnek virágaim. Galériáimra és hangoskönyveimre vonatkozó megjegyzéseire nagyon odafigyelek. Szeretem és keresem a társaságát, így ezúttal is nagyon megörvendtem látogatásának.)
Rövidesen oly érdekessé vált beszélgetésünk, hogy vettem is a diktafont, hadd rögzítsek mindent.
Természetesen rögtön az új sorozatomat mutattam be, a tájképeimet, akár egy újszülöttet.
Most kezdtem hozzá, Décsében, most tértem rá erre a témára.
Hát… nézegette érdeklődéssel.
Vártam a véleményét. Késett.
Szóval most tértél rá. Most léptél erre az útra. Hát, nem úgy néz ki!… Szünet. Hosszú szünet.
Kicsi szívem (így hív engem), ez nem úgy néz ki.
Csalódott arcot vághattam, de ezúttal befejezte a mondatot.
Ez nem úgy néz ki, hogy most léptél rá. Hanem, hogy taposod!!! Határozott, biztos lépésekkel taposod!!! Nem tétova útkeresésről van itt szó, hanem határozott menetelésről!!! Bizonyítják erős, magabiztos színeid és vonalvezetésed. Te nem vagy útkereső! Te már rajta vagy az úton!!!
Arcomon azt hiszem megjelent a mosoly.
De érdekes, hogy a virágaid itt is jelen vannak. Benne vannak a tájban. Nem jelzed őket, de érződik, hogy ezek a rétek, hegyek virágosak. Sehol egy konkrét virág, mégis az egész táj tele van virágokkal. Ezek nem csóré mezők, hegyek, hanem virágosak. Azt sugározzák a képek.
Köszönöm, Lia, te meg virágossá tetted a napomat. Feldobtál. Most már nyugodtan folytatom a sorozatot. Repülve.
(A beszélgetés többi része a Hozzászólásokban olvasható)
Hozzászólások