Vajúdó sötétség a semmi horizontján.
Fordul a Nőm s vele a világ
Krátertest öblén bolyhos fény vibrál.
A vágy mozdulatlan.
Félálomban keres az ujjam,
a megtorpant csend
Schumann szonátát orgonál.
Aláhullnak illatok, színek, ízek.
Gyűrt vászonpartokra
bíborvöröset fest a lüktető tengerár.
Csontfehér a test, pórusain a fény
csodát teremt, kitakarja magát,
megérint, simogat, mint a varázsló
s mennyei lángra gyújt.
Fenn hóhalmokat, lenn nyíló rózsát,
égő kagylót formáz körbefonó
ringó kontúrodból, hogy beleremegsz.
Ölelkező árnyak vagyunk.
Négy kéz, négy láb s leomló redőnybordák
rései közt megles a hajnal
mikor újra meghalunk.
Seres László
(A hozzászólásokból utólag kiemelve:)
Ölelkező árnyak
Árnyak ölelkeznek a fák közti sétányon,
Testük simulása néma szenvedély,
Karcsú sziluettjük eleven az éjben,
Cinkosuk a bűvös augusztusi ég.
Hajnaltájt, míg vánkosán vergődik az álom,
Kaján mosolyával szemléli a hold,
Amint távolodnak egymástól az árnyak,
Csak emlékük marad a gyűrött vánkoson.
M.Simon Katalin, 2012. szept.2.
Hozzászólások