Panasz

  Özvegyi világ

Nyilván, mindnyájunknak meg vannak a magunk gondjai, problémái. Kicsik, nagyok, vagy általunk felnagyítottak. És mit teszünk velük? Elpanaszoljuk. Annak, aki meghallgat.

Ezzel tulajdonképpen tehermentesítjük önmagunkat, de a másikat, aki szánalmasan végighallgatja panaszunkat, megterheljük.

Ismerjük be, ez részünkről önzés. Nagyfokú önzés. Sőt kegyetlenség! Mert magunknak jót teszünk vele, az áldozatot viszont leteperjük. S minél inkább észleljük panasz közben, hogy a másik „fogja adásunkat”, annál jobban belemegyünk önsajnálkozásunkba. Beleviszünk játékunkba sok érzelmet, arckifejezést, hatásos hangsúlyozást, szóval a helyzet magaslatára kerülünk.

Megkönnyebbülünk, hogy meghallgatott valaki! Hálásak vagyunk neki. S már nem is, vagy alig érezzük magunkat áldozatnak. Elszáll belölünk az önsajnálkozás.

Mi megkönnyebbültünk, őt meg, akire ráruháztuk gondjainkat, gödörbe tepertük…