Reggel az iskola előtt átismételjük a forgatókönyvet: Péter 1-kor az apjához indul, ott ebédel.
Bokros irodai teendőim miatt 13.45-ig nyugodtan dolgoztam. Azt hittem, a gyermek már rég az apjánál van, az apja meg azt, hogy nálam. Hát nem volt. Keresésére indultunk. Szétnéztem a suliba, kérdezősködtem a takarítónéninél, bekukkantottam az osztályba, sorba vettem a mosdókat, felhívtam a tanítóbácsit. Többször átrohantunk az útvonalon, ahol járni szokott. A gyermek sehol. Az uram a dolgozdája kapusától, konyhásnénijétől érdeklődött. Pétert senki nem látta. Ekkor már nagyon izzadtam, szorongattam a telefont, s mindenféle vad forgatókönyvek mentek a fejemben. A lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy a fiú azt csinálta, amit rábíztunk, csak valami porszem került a gépezetbe.
Egyetlen reménységünk Borcsa volt. A fiú nem egyszer látogatta meg a leányt, aki az apjával egy épületben tanul. A leány osztálya üres volt. Az uram össze-vissza cikázott a háromszintes épületben, az előkészítő A osztálynak nyoma veszett.
Utólag minden kiderült: Péter tényleg elment az apjához, de egyenesen az étkezdébe vette az irányt (a konyhásnéni nem emlékezett rá, a kapus sem), miután komótosan megebédelt, összefutott Borcsával. Elkísérte az osztályába. Borcsa megpedzette, hogy talán szólni kéne apának, a legény leintette. Kicsire nem adunk. Borcsa osztálya átvonult délutáni foglalkozásra a szomszéd osztályba. Tiszta véletlenül ott lelte meg az apja őket.
Hozzászólások