Polihisztor

 

 

 

 

 

 

 

 

 

D. Nagy Éva összeállítása:
130 éve született Kós Károly

Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá

Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából
házat,
raktál a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.

Áldjon érte Isten,
áldjon érte ember;
Isten s ember
dolga.
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa.

Barázdált orcádról
az idő aláfoly,
mint az olvadó hó
a vén Maguráról.

Kós Károly 130 esztendeje, 1883. december 16-án a temesvári Józsefvárosban született, de választott, lelki szülőföldje Kalotaszeg lett. Èpítész volt, grafikus, író, ideológus, politikus, betűmetsző, nyomdász, néprajzkutató, újságíró, lapkiadó, politikus, egyetemi tanár, intézményszervező és mezőgazdász, vagy leginkább polihisztor, a transzilvanizmus egyik atyja. Hosszú és kiemelkedően termékeny életetet élt. Épületei ma is állnak Budapesttől Sepsiszentgyörgyig, de szépíróként is maradandót alkotott. Trianon után, visszautasítja a Budapesten felkínált állást, otthon marad, az erdélyi magyarság szellemi vezetője lesz. „Munkásságának egyik legkiemelkedőbb eredménye Erdély népi építészetének feltérképezése, majd a magyar, román és szász jegyek ötvözésével önálló stílus létrehozása. Amit Bartók Béla és Kodály Zoltán megtett népzenei kincsünk megmentéséért, vagy Martin György tánckultúránk megmaradása érdekében, Kós Károly megalkotta népi építészetünk terén.“ Nevéhez fűződik a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum felépítése, és az erdélyi templomok százainak felújítása, tervezése.
A túlélést, a magyarként való megmaradást kívánta szolgálni az Erdélyi Szépmíves Céh megalapításával éppen úgy, mint ahogy később az Erdélyi Helikon folyóirat életrehívásával is. Célja: közösség és írónevelés; a magyarság megtartása az irodalom által.
„A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek, írónak, építő-, képző és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között – a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét, megbecsült hagyományaik szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet” – vallotta.
Kövér László, az idei budapesti ünnepségen így nyílatkozott : „Kós Károly az értékteremtő erdélyi magyar hűség egyik legnagyszerűbb jelképe egy olyan században, amikor sokan és sokszor voltak hűtlenek Erdélyhez. A német édesapa és francia származású édesanya házasságából született Kós Károlyt nem a származása, hanem a tudatosan vállalt sorsa tette magyarrá.”

1977. augusztus 24-én halt meg Kolozsváron. A Farkas utcai református templomból elinduló utolsó útján népviseletbe öltözött kalotaszegi férfiak vitték a koporsóját a Házsongárdi temetőkertbe, és kalotaszegi lányok, a pártájuk fölé emelve, a koszorúkat.

„Az én lábam nyomát pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük.”(Kós Károly)

Kiss Jenő: Kós Károlyhoz

Ha kellett, rajzoltál, ha kellett, írtál,
ha kellett, házat, templomot emeltél,
ezerfelé szakadtál, hogyha kellett,
és KELLETT – követelte sors, idő,
a föld megfordult rendje követelte –
ha tíz kezed van, sem lett vón elég.
A kő, a tus, a szó mind harcba indult,
mind megtanult hallgatni szép, merész
szándékaidra, formák, hangzatok
juháztak szellemedhez, győzni készen –
mert mindenre szükséged volt, hogy kitöltsél
valami űrt; hogy megtarts valamit;
hogy ráébresszél minket valamikre,
miket már kezdtünk elfeledni, ősi
és új dolgokra, egyszerű s magasztos
kapcsolatokra, egy kis földdarab
szívekbe és márványokba írt becsére.

Te, a szépmíves Erdély reneszánsz
mindentudója, mester annyi ágban,
egyetlen s összehasonlíthatatlan,
lett volna-é, mi volt itt – nélküled?
Megérted, ím, amit csak kevesek;
a neved fénylőn elszakadt tetőled,
s jelképpé, fogalommá lényegült,
sólyom-fejed minden szilaj merészség
címerpajzsává, biztatni a gyengét,
s még bátrabb tettre bírni az erőset,
de sose mások ellen, bajszítóként,
hanem mindig testvérként másokért!

Kalaplevéve nézünk fel Reád most,
amint ott állsz az évek ormain,
toronyrakók és kódex-másolók
szellemutóda, szívós és konok!
Minden szavad – kódex-betűkkel írva –
a hűség és a szolgálat igéje;
tőled tanultuk őket egykoron mi,
és megtanulni most is: kötelesség.

Követni őket most is KÖTELESSÉG!
(1968)