Benne járunk a decemberben, a nyírfáim már javában bóbiskolnak. (Most került kezembe az elveszettnek hitt, pár héttel ezelőtt írt jegyzetem.)Ezt onnan tudom, hogy ma, amint elhaladtam alattuk, ügyet sem vetettek rám, észre sem vettek. Ilyen még nem történt. Gondolom csak arról van szó, hogy már elbúcsúztunk egymástól elutazásom előtt, s utána álomba is szenderültek, nem pedig arról, hogy netán elfelejtettek. Jaj, azt ne tegyék, mert szükségem van rájuk! Szükségem van arra, hogy felruházzanak ötletekkel, hogy gondolatokat sugalljanak és simogatásukkal energiával töltsenek fel. Életerővel. Szükségem van rájuk. Igénylem őket. Hozzátartoznak életemhez.
Kolozsváron, amint elmeséltem mindezt Liának és Karinak, figyelmesen, bólogatva s mosolyogva hallgattak. De mosolyukban nem az volt, hogy „és te hiszel benne?“ hanem az, hogy „látod?” S a végén azt kérdezték, hogy öleltem-e át már őket. Mármint a nyírfáimat.
Nem, válaszoltam megdöbbenve. Nem öleltem át egyiket sem.
Próbáld meg egyszer, biztattak, s tapasztalni fogod majd, micsoda erőforrás rejlik bennük.
Hozzászólások