Ráncaim

 A Föld ráncai

Készülődtem a linzi kiállításomra. A pincémből, az árvíz sújtotta helyről felhozott képeimet egyenként vettem szemügyre, kritikus szemmel vizsgálva, melyik használható, melyiket kell helyettesítenem.

Bizony, bizony a sok utazás meglátszik rajtuk, főleg a rámákon, állapítottam meg, letörülgetve róluk a port.

De nem sajnálom, és nem bosszankodom, inkább mosolyogva konstatálom, hogy a kisebb-nagyobb horzsolások rajtuk olyanok, mint az ember arcán a ráncok.

Azokat sem adnám semmiért. Mármint az enyémeket. Hiszen azok éveim élményeit őrzik!

Hej, ha a ráncaim mesélni tudnának, hogy mennyi jóban, rosszban, szépben, csúfban, örömben, bánatban, nevetésben, sírásban keletkeztek!…

Mennyi emléket őríznek csendben, hangtalanul, diszkréten, szerényen, magukba zárva. Milyen jó lenne sorban felfedni tartalmukat, hisz emlékezetemből sokminden kiesett már. Csak a ráncaim, azok őríznek mindent.

Piroska, te nem akarod kivasaltatni az arcodat?- fürkészte, valljuk meg, egyre barázdásabbá váló arcomat egy jóval fiatalabb ismerősöm.

Dehogy akarom! – kaptam fel fejem.

Először is nincs rá pénzem. (Helyette inkább rámákat vásárolok, – kacsintottam önmagamnak.)

Másodszor én ezeket a szemem körüli szarkalábakat és kísérőit úgy őrzöm, mint az ereklyéket. Több, mit hét évtizedre volt szükségem, hogy összegyüjtsem őket. Ezek mind emlékeket őríznek, emlékek nyomai: nevetéseké, sírásoké, mérges kitöréseké, lenyelt bosszúságoké, boldog pillanatoké.

Csak éppen tudnám, melyik milyen emléket őríz, zártam le a témát elgondolkozva, amint kiértem a nyírfasor alól.

Itthon, lerakva csomagjaimat, azonnal a tükör elé álltam: hát, ez vagyok én! Illetve nem, én az vagyok aki néz a tükörbe, nem az akit látok. S ránctalanul, feldúzzasztott ajkakkal tán nem is ismernék rá arra, aki szembenéz velem.

Tehát döntöttem: minden marad a régiben.

 

RÁNCAID

hullám verte arcvonás csak
porcelán szépséged védjegye
mint megannyi színes
korallzátony
gyűlnek az évek
az imák halk fohászok
bennem ring mind ma is
megnyugtat felkorbácsol
hogy naponta megvédjelek
időtől viharok haragjától
mely egekig szökik
visz repít
rád simul mint az árnyék
vagy ölel csókol s eléget
letépi láncait
hogy végleg elengedjen

Ne félj
velem baj nem érhet
összezárt útitársak vagyunk
a hullámtalan narancsöblökig
hol Isten vár ránk
megcsendesedik a tenger
s kisimulnak újra
ráncaink

(Seres László
2010 július 28)