Sajnos, nem vagyok eléggé vak, hogy bent lakhassak az intézetben,- mondta valaki, amely kijelentés azóta se megy ki a fejemből.
(Akárcsak a teljesen vak Kata mondása: Én ezt a képet még nem láttam! Hol volt mostanig?!)
S ha ezt nem a saját fülemmel hallottam volna, nem éppen nekem mondta volna, el sem hinném.
Bent lakott egy ideig, aztán haza kellett mennie a szüleihez, testvére nincs, barátai az intézetben laknak, ő meg otthon szomorkodik, egyedül érzi magát. És sajnálja, hogy nem eléggé vak. Ilyen is van. Hihetetlen, de ilyen is van.
Ez a kijelentés ugyanakkor azt jelenti, hogy az intézetben civilizált körülmények közt, biztonságban, jó hangulatban élt, s gazdag programot élvezett, egyszóval jól érezte magát.
Ezért is készítettem a „Nektek sok köszönet!!!” című pps-t azokról, akik lencsevégre kerültek, mert jelen voltak a kiállításomon. S elküldtem nekik a következő szöveg kiséretében:
„Köszönet Nektek a mindennapi felemelő, odaadó, gondoskodó “leazösszeskalapokkalelőttetek!” munkátokért, és köszönet azért, amit értem tettetek, azért, hogy ekkora élményben részesítettetek!!!”
Igen, minden elismerésem az övék! A köztük töltött három nap alatt ugyanis figyelve környezetemet, némi betekintést nyertem munkájukba.
Hozzászólások