Szenteste

Izgalommal várom az angyalt, s én is csomagolok, készítem a magam angyalfiát, mindenkinek külön-külön.
Úgy érzem, hogy talán a régi karácsony esték hangulatát sikerült leginkább átmentenünk új életünkbe, hisz azok elevenen élnek emlékezetünkben, lelkünkben még ma is. Összegyűlünk valamennyien, a nagy család, közel húszan, négy generáció. Olyankor nincs diszkó, nincsenek barátok, a család áll a központban. Mindenki jelen van. Énekeljük a karácsonyfa mellett közösen, csillogó szemekkel a Mennyből az angyalt, utána rigmust mondok, felolvasom a Kolozsvárról érkezett verset, minden évben újat, mindenki megkapja a fa alól az angyalfiát, ajándékbontás, majd az elmaradhatatlan töltött káposzta, diós, meg mákos kalács, koccintás s a régi emlékek felelevenítése tölti ki a szentestét. Élvezzük a jelent és nosztalgiával emlékezünk a múltra. S hazagondolunk, otthoni szeretteinkre.
Igen, igazi erdélyi karácsonyestet ülünk itt Németországban minden évben s közben otthon érezzük/képzeljük magunkat. Otthon Erdélyben. Csak éppen kántálók nem járnak, mint Décsében. És általában nem fehér a karácsony. Ez hiányzik. És kissé modernizálódott az egész, mert közben fotózunk, filmezünk. Meg a telefonok szinte egyfolytában üzemelnek.
S minden alkalommal azzal válunk el, hogy gyönyörű este volt. Adja a Fentvaló, hogy jövőben is mindnyájan jelen lehessünk.

Kellemes, meghitt Karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!