Kevélyen áll fent a büszke szürke szikla,
Föld helyett a suhanó felhőket csodálja.
Mennydörgés és villám, csupán egy pillanat,
S a dölyfös sziklából már csak kőfal maradt.
Oda a magasság, s a felhők simogatása.
Földön van, egyedül, ahol nincsen társa.
Egyedül maradt a szomorú kőfal,
Magában sirdogál, a panasza sóhaj.
Orcája ráncai patakoknak medre,
Könnyei csurognak le a szomjas földre.
Nedves homlokán most a moha megpihen,
Gyopár kivirágzik, s tündököl fehéren.
A sebzett gerincét liánok takarják,
Zöldselyem fűszálak sebeit ápolják.
Pillangók röpködnek a szikla kertjében
Madarak fészkelnek ringató ölében.
Nincsen már egyedül, ÉLET a ruhája,
Könnyei forrását most ÖRÖM táplálja.
FN László, 2010 jan. 25
Hozzászólások