Színjátszók

Az előző szobában szó esett szó egykori besztercei színjátszó tevékenységünkről. Véletlenül került tegnap kezembe, azaz szemem ügyébe az alábbi régi anyag, abból az időből.
A névtelen csillag-gal, Mihai Sebastian darabjával, Brétére készültünk kiszállásra. Mona szerepe, amelyet játszottam, karcsúbb alakot igényelt volna, mint amilyennel én rendelkeztem. Elhatároztam, hogy lefogyok.
Valaki ajánlotta, hogy szedjek Anapetolt, mert az csillapítja az étvágyamat. Az első pasztillát egy nagy csésze feketekávé elfogyasztása után vettem be, indulás elött fél órával.
Besenyőn, az elsö faluban már meg kellett álljon a busz. Mikor az út feléhez értünk, már félájultan szedtek le az autóból. Lefektettek az út szélére, a fűbe és a sáncból kimert vízzel locsolgattak. Nem lettem jobban, de indulni kellett tovább, mert már fél öt volt, az elöadást pedig ötre hirdették.
Mikor megérkeztünk, az autónk köré gyültek a falubeliek és sürgettek, hogy gyorsan-gyorsan szedelőzködjünk le, mert már begyült a közönség. A mieink mondták, hogy nem lehet még kezdeni, mert rosszul van a főszereplő. Sárga voltam, mint a citrom és nem tudtam a lábamra állni. Bevittek egy erősen lejtős udvarra és ágyat vetettek a már-már szinte domb tetején. Nagy, rikítófehér párnát tettek a fejem alá. Tíz perc alatt a közönség már az utcán volt és bámult fel a dombra, hogy hogyan locsolnak, dörzsölnek. Egy órás késéssel kezdtünk. Kifestettek jó pirosra és bedobtak a színpadra.
Az előadást azért tettük délutánra, nem pedig estére, mert a kultúrházba még nem vezették be a villanyt.
A darab első felvonása egy sötét, rosszul világitott falusi állomáson játszódik le. Mona, a fővárosból elszökött nagyvilági, estélyi ruhás nő első megjegyzése az, hogy miért van itt olyan sötét? – ezt mikor mondtam, az ablakon a nap éppen a színpadra sütött, pont a szemembe. Még hunyorognom kellett. De mire a harmadik felvonáshoz értünk, a ragyogó napfényes reggelt csak két alig pislákoló petróleumlámpa biztosította…