Nem tudjuk hol van a szívünk, csak akkor ha fáj, – írja Müller Péter az Örömkönyvében.
A besztercei színjátszócsoport szívét Horváth Pálnak hívták. S ez csak azután vált nyilvánvalóvá, ahogy meghalt. Fiatalon. 46 évesen. Megállt a szíve.
Mert, folytatja Müller Péter, egy társulatnak épp úgy van „szíve”, akár az embernek. S ha az megszünik dobogni, akkor a társulat széthullik. Vagy „szívet cserél”. De már soha sem lesz az, ami volt.
Velünk is az történt, amint magunkra maradtunk. Akár egy életképes, jó zenekar, amelyik karmester nélkül marad, játszottunk még, de másképp.
Mintha rólunk írta volna, döbbent belém. Rólunk, a többmint két évtizeden át Horváth Pál vezetett besztercei műkedvelő színjátszó csoportról.
Megdöbbentő!- olvasom tovább. Ez is így volt! Ezt is, mintha rólam írta volna Müller Péter. Gyűjtögetni kezdtem az álmokat. Tudtam, hogy fontos üzeneteket rejtenek magukban. Tovább is, amint olvastam a könyvet, többször döbbent belém a kérdés: de honnan tudja, hogy így volt?!
Tehát gyűjtöttem az álmokat. Jegyeztem őket. Elmondták a kollégák, ismerősök, hogy az éjjel Pali bácsival álmodtam. Én pedig leírtam a hallottakat. Azt viszont nem tudtam, hogy tulajdonképpen a lelkükben járt az illetőknek éjszaka, álmukban, s tovább játszott velük. Vidám, vagy szomorú játékokat.
Mindenkivel játszott, csak velem nem. S ez nagyon rosszul esett. Nekem nem akart megjelenni álmomban. Pedig nagyon óhajtottam. Nagyon szerettem volna újra találkozni vele legalább álmomban. De ő nem akart velem játszani… Irigyeltem a többieket, ám az álmokat nem lehet kényszeríteni, sem megrendelni.
Jönnek, ha akarnak.
Hozzászólások