Végre csak feltünt egyszer, megláttam egy nagy tömegben, de hozzám nem szólt, nem is nézett rám. Nagyon fájt, nagyon rosszul esett. Próbáltam magamra terelni figyelmét, de nem volt hajlandó észrevenni. A fájdalomtól felébredtem, verejtékesen. Csak később tudtam meg, hogy ő védett, óvott engem.
Mert egyszer mégiscsak bekövetkezett.
Soha olyan boldog álomélményem nem volt, mint az. De amint felébredtem és tudatosodott bennem, hogy mindaz csak álom volt, majdnem üvölteni kezdtem. Napokig nem tudtam magamhoz térni. A lelkem megint vérzett, mint közvetlenül halála után, pedig ez néhány hónap elteltével történt.
Ezt egy figyelmeztetésnek vettem. Látod?! Ne vágyj utánam még álmodban sem. Hadd, hogy elszakadhassak! Ne tarts vissza! Ne tarts fogva a fájdalmaddal! Ne húzz vissza a bánatoddal!
Ezt írja Müller Péter: Az álmok nem mindig „magánálmok”, vagyis a saját lelkünk teremtményei. Bele tudnak lépni mások is, például halottak, akiket szerettünk, vagy élők, akik üzeneteket közölnek nekünk.
A holtak közöttünk járnak, csak mi nem érzékeljük őket. Ez valószínűleg így van, mert többször éreztem ennek jelét.
Hozzászólások