A lelkünk mélyén történnek az igazán nagy dolgok velünk, írja Müller Péter.

Mikor azt mondjuk, fáj a szívünk, nem a mellkasunkban érezzük a fájdalmat, hanem a lelkünkben.

Mikor azt mondja valaki „én”, nem a homlokára mutat, nem a szemére, szájára, vállára, gyomrára, ágyékára, hanem a szívére. Mert abban lakik az énünk. A szívünkben.

Egy zen mestert megkérdeznek a tanítványai: Mester, honnan tudhatom, hogy van-e még dolgom e világon?

Onnan, hogy élsz, – válaszolta.

Úgy látszik, Horváth Pál 46 év alatt befejezte, elvégezte életfeladatát. Nemhiába jellezete így valaki: egész életében lobogott s egyszercsak váratlanul ellobbant.

A miénk igazából egy befejezetlen kapcsolat volt, mert nem tudok a mai napig sem elszakadni tőle.

A fényképei is ott állnak a polcomon, érzem, hogy lélekben, szellemben a közelemben van. Tőle kérek és várok segítséget problémás helyzeteimben, vele örülök, ha valami jó/pozitív dolog történik, reá gondolok, szinte rámosolygok, ha boldog vagyok…

Nem beszélek róla, de tudom, hogy jelen van. Mindig  jelen van. Ha ébren vagyok, ha alszom, mindig a közelemben van. Érzem, hogy ott van mellettem, mikor festek, jelen van, mikor írok, ezt megszoktam s természetesnek veszem.

Ezért én soha nem vagyok egyedül.

Jóformán nem is ismerem azt az érzést.
Nem tudom mi az, hogy kínzó egyedüllét.