Tapas

Az utcára kitett asztalok egyikéhez ültem le. A szemben lévő hófehér ház teraszáról hatalmas Hibiscus bokor piros tölcsérvirágai kandikáltak felém. Nem integettek, mert szél sem lebbent. Vártam a meglepetést. Jött. Rögtön meghalok! – néztem az elém helyezett négy rózsaszínű rákra.- Ez nekem nem kell! – mondtam határozottan és megdöbbenve. Jesszusom, én még soha ilyesmit nem ettem! Felcsillant reménykedve szemem, mert hoztak közben egy tányér szalmakrumplit is kechuppal leöntve, de túl korai volt az örömöm, mert az nem nekem szólt. Azt magának rendelte a fiam. Én csak egyem a specialitást: a Tapast, a kóstolót. Nem gondoltam, hogy valaha képes leszek számba venni rákot. Képes voltam. Csak addig volt nehéz, amig legyőztem undoromat.
– De hogy kell ezt enni? – kérdeztem az elején kétségbeesetten.
– Fogalmam sincs, soha nem ettem és nem is fogok, válaszolta Pali csibész mosollyal.
Bátorságot és mély lélegzetet véve el kezdtem ropogtatni a rákokat. Ami ehető volt bennük, mindent megettem, csak a fejüket téptem le, mert azokat a kidülledt fekete szemeket és hosszú csápokat, nem voltam képes szájbavenni. Hangosan ropogott fogaim között a rákok kitinpáncélja.
Utólag tudtam meg, hogy azt nem kellett volna megennem, hanem ki kellett volna fejtenem belőlük a kevéske húsos részt. Nem volt probléma, még jó fogaim voltak, összemorzsoltak mindent, ami közéjük került. Igy a rákok kitinpáncélját is…