Igen, én is olvastam olyasmit, hogy valakit egy fa gyógyított ki lelkibetegségéből. A fa törzsét átölelve zokogott, sokszor, rendszeresen s az jót tett neki. Valami nagy bánata volt, de beléfagyott a szomorúság, nem tudta azt kisírni. Cipelte magával, mint egy nyomasztó terhet. S egy alkalommal tehetetlenségében, elesettségében átölelte azt a bizonyos fát (nem egy akármilyen, hanem egy bizonyos fáról volt szó!) s eleredtek könnyei. Görcsösen szorította törzsét és zokogott. Ezzel elindult a tisztulás, a fájdalomtól való mentesülés. A nő (mert csakis nő lehetett az illető, egy férfiről nem tudok ilyesmit elképzelni) felismerte a gyógyító hatást és tudatosan ismételte, amíg újra egészséges lett.Csakhogy az egy simatörzsű bükkfa volt (Fagus, ugrott be a latin neve), ezek meg ráncos kérgű fák. De ki tudja, lehet ez is csak ízlés kérdése, mint az, hogy egy nő kivel csókolózik szívesebben, egy szúrós, borostyás képű, vagy puha szakállas, avagy sima arcú férfivel…
Tehát, számomra nem volt ismeretlen a fatözs átölelésének fogalma, de hogy én kipróbáljam, az meg sem fordult a fejemben.
Különben is, ezek a fák az út szélén állnak, hogy tehetném, hogy megálljak s átöleljem valamelyiket?… Mit gondolna rólam, aki látna? Esetleg megejthetném az ölelést sötétben, mikor nem járnak emberek az utcán… Akkor meg félek kimenni. Este nem szívesen lépek ki a lakásomból. S ebben a hidegben nem is volna „gusztusom” ölelgetni egy nyírfát. Meg vastag téli dzsekimen keresztül valószínűleg nem is éreznék semmit.
Most különben sem hiszem, hogy volna valamilyen hatása az ölelésnek, hisz alusznak. Tán még belőlem áradna át az energia a fába, márpedig éppen fordítva kellene történjen…
Hozzászólások