Érdekes párhuzamra jöttem rá, miközben rámáztam be a Nürnberg-i Vakok kávézójának szánt képemet. A mellékeltet. Látogatásunk során ugyanis igéretet tettem, hogy ajándékozok nekik egyet. Azon gondolkoztam munka közben, hogy ezt ti, kedves blogtársaim, nem tudnátok játékosan szemlélni úgy, mint ahogy eddig tettük közösen. Nem látnátok benne alakokat, csak színeket. Legfennebb azt mondanátok: kellemes színek.
A vakok nem látnak színeket, csak ujjaikkal éreznek (jelen esetben) meghatározhatatlan formákat. De tapogatás közben arcuk láthatóan felderül, mosolyogni kezdenek.
A Touch me képek nekik szólnak, az absztrakt képek a látóknak. Azaz „látóknak”!
Azért tettem idézöjelbe, mert nem mindenki lát beléjük. Pedig látni lát! De csak fizikailag. Lelkileg nem. Vagyis csak nézi, de nem látja. Mert mi szemünkkel csak érzékelünk. Látni a képzeletünkkel látunk.
Egy közös vonás viszont mindkét csoportban a vakokéban és a valódi látókéban észlelhető. Nevezetesen, hogy elindítja fantáziájukat. S az kisebb, vagy nagyobb mértékben, örömhormonokat termel.
Igazam van?!
Rímek a játékhoz:
ölelő- terhelő, magad- halad, kísértek- meséltek, rét- hét, madár- határ, álmodtam- bámultam.
Hozzászólások