Az alábbi megható anyagot Sándortól kaptam Budapeströl. A képet meg azért választottam hozzá, mert lehet, hogy simogatták, tapintgatták az ujjai.

 

Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely.
Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. “Tényleg?” – hallatszott a suttogás. “Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!” – és “Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek” -szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele.
A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére.
A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett.
Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: “Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?” Ő igent bólintott.
Erre a fiú azt mondta: “Mark nagyon gyakran beszélt magáról.”
A temetés után összegyűltek Mark régi  osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
“Valamit szeretnénk mutatni” – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. “Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.”

A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már.
A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.
“Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak” – mondta Mark anyja. “Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.”A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül.
Charlie elmosolyodott és azt mondta: “Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.”
Chuck felesége, pedig így szólt: “Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.”
“Az enyém is megvan még” – mondta Marily. “A naplómban tartom”.
Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
“Mindig magamnál hordom’ – mondta Vicki, és hozzátette: “Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.”

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.
Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk, és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő…