Ünnep van. Nagypéntek.
Ilyenkor az ember a legszebb emlékeit eleveníti fel, azokat, melyek legközelebb állnak lelkéhez.
Vannak találkozások, melyek önmagukban nem jelentenek semmit, de a nyom, amit maguk után hagynak, az maradandó. Ez történt annakidején Tamás Máriával is.
„ Negyedik emelet. Elülső szoba. Gitárhang.
Szemben velem Horváth Pali. Volt. Amíg élt, játszotta Cseörgheő Csulit, Calimaccót, Bródynak a Tanítóját; szavalta Adyt, József Attilát, Petőfit. És tanított.
Évfolyamtársam volt. Piri és Pali élettársak. Hivatásbeli társak. A színpadra lépnek – tanár létükre – Tanítónőt és Tanítót alakítani, kiművelten tanítani, hogy mi az irodalom. Tanítani – nemcsak a tanári katedráról.
– Mi a színpad bűvölete?
– A taps is, ami előadásról előadásra visszahív. Meg a játék és a szöveg.
Egy otthonképlet: négy szoba és minden kellék, és abban egy városi könyvtár. Szilágyi Domokos, Deák Tamás, Kányádi Sándor, Veress Zoltán, Farkas Árpád… Két fal és kettőzött a sor. Fölpattintok néhány könyvet; csupa keresés, kutatás a lapokon: mit lehet továbbadni ebből? És festmények a falon…
(„Pali, mit játsznál, ha élnél”?
„Nemecseket.”
„Pali, mi az élet értelme?”
Visszahallom a hangját:
„Az élet értelme az irodalom. Szótól szóig.”)
– Piroska, mi az élet értelme?- kérdem az anyát és a biológiatanárt.
– Az átörökítés. Ami bennem él, továbbadni, nemzedékről, nemzedékre. Pali súlyos örökséget hagyott rám, mireánk, és egymagamnak kell folytatnom azt, amit mi együtt abbahagytunk. A nagy bánat, az ő halála földig súlytott, ám a közösség, amelyben éltünk, akikkel dolgoztunk, segített, hogy talpraálljak.
– Nehéz volt?
– A színjátszócsoport működtetéséhez erős férfikézre van szükség. Én a szabadegyetemet vittem tovább, meg a tanárságot. …”
Hozzászólások