Ünnep van. Nagypéntek.
Ilyenkor az ember a legszebb emlékeit eleveníti fel, azokat, melyek legközelebb állnak lelkéhez.

 

Vannak találkozások, melyek önmagukban nem jelentenek semmit, de a nyom, amit maguk után hagynak, az maradandó. Ez történt annakidején Tamás Máriával is.

 

„ Negyedik emelet. Elülső szoba. Gitárhang.

Szemben velem Horváth Pali. Volt. Amíg élt, játszotta Cseörgheő Csulit, Calimaccót, Bródynak a Tanítóját; szavalta Adyt, József Attilát, Petőfit. És tanított.

Évfolyamtársam volt. Piri és Pali élettársak. Hivatásbeli társak. A színpadra lépnek – tanár létükre – Tanítónőt és Tanítót alakítani, kiművelten tanítani, hogy mi az irodalom. Tanítani – nemcsak a tanári katedráról.

– Mi a színpad bűvölete?

– A taps is, ami előadásról előadásra visszahív. Meg a játék és a szöveg.

Egy otthonképlet: négy szoba és minden kellék, és abban egy városi könyvtár. Szilágyi Domokos, Deák Tamás, Kányádi Sándor, Veress Zoltán, Farkas Árpád… Két fal és kettőzött a sor. Fölpattintok néhány könyvet; csupa keresés, kutatás a lapokon: mit lehet továbbadni ebből? És festmények a falon…

(„Pali, mit játsznál, ha élnél”?

„Nemecseket.”

„Pali, mi az élet értelme?”

Visszahallom a hangját:

„Az élet értelme az irodalom. Szótól szóig.”)

– Piroska, mi az élet értelme?- kérdem az anyát és a biológiatanárt.

– Az átörökítés. Ami bennem él, továbbadni, nemzedékről, nemzedékre. Pali súlyos örökséget hagyott rám, mireánk, és egymagamnak kell folytatnom azt, amit mi együtt abbahagytunk. A nagy bánat, az ő halála földig súlytott, ám a közösség, amelyben éltünk, akikkel dolgoztunk, segített, hogy talpraálljak.

– Nehéz volt?

– A színjátszócsoport működtetéséhez erős férfikézre van szükség. Én a szabadegyetemet vittem tovább, meg a tanárságot. …”