Igen, vannak találkozások, melyek nyomtalanul kiesnek tudatunkból. De vannak olyanok, melyek maradandó nyomokat hagynak. E maradandó nyomok láthatók a mellékelt felvételen.
Ezt írja Ildikó egyik előző jegyzetében.
… És a mai nap Piroska az Otthonban volt, s régi ismerősökkel találkozott. Közöttük Kromperger Lajossal és kedves feleségével Irmuskával. Lajos két megható verssel köszöntötte Piroskát, s egy könyvvel.
Piroska pedig elmesélte, hogy neki köszönheti annak az új stílusnak a létrehozását, melynek a Touch me – Érints meg – nevet adta.
És ehhez fűződik azt hiszem Piroska mai napjának legnagyszerűbb élménye is. Amikor Lajos az újjaival tapintotta az akril festékkel készített, kidomborodó festékvonalakat, mindenkit elbűvölt.
Piroska ajándékba akarta neki adni azt a képet, melyet Lajos a legszebbnek talált, de ő visszautasította, mondván, ennek közkincsnek kell lennie, hogy minél több vak ember ugyanúgy “megláthassa”, mint én. Nem szabad csak egyedül én gyönyörködjek benne.
Kérdésemre, hogy vajon mit érez ő, amikor megtapogatja az alkotást, azt felelte: érzem rajta keresztül Piroska érzelmeit, érzem a belőle áradó szeretetet.
Nem, ez nem volt álom. Mert én tudom, hogy Lajos nagyon jól “látta” Piroskát, s ez biztos vagyok benne, hogy nem csupán egy álom. Szeretetével, kedvességével mindenkit levett a lábáról, aki csak a közelébe került.”
Én ehhez még hozzáfűzném:
Annyira vártam ezt a találkozót, hiszen, mint Ildikó említette egy új stílusirányzatot váltott ki alkotó tevékenységemben az előző mezőtúri tárlatomon történt találkozás a vak fiatalemberrel, s azóta is minden alkalommal elmesélem, mikor a „touch me” képeim valamelyikét figyeli valaki. A linzi tárlatom megnyitóján részletesen vázoltam, mert láttam, hogy a hallgatókban nagy érdeklődést vált ki a történet.
Először megdöbbentem, a látványon, hogy egy világtalan férfi, sötét szemüveggel és bottal, feleségébe karolva a képeim között járkál meg-megállva s hallgatja felesége magyarázatát.
Aztán leültettem őket az asztalhoz, kiemeltem rámájából egy képet, a legplasztikusabbnak véltet, s a férfi mutatóújját megfogva végigvezettem a virágok szárán, levelein, bimbóin,- miközben a felesége mondta, hogy melyik milyen színű.
Mindent láttam,- mondta a végén mosolyogva Lajos.
Fantasztikus élmény volt mindkettőnknek!!!
Neki ajándékoztam a képet, mert úgy éreztem/s mondtam, hogy jobb helyre kerül, mintha múzeumba jutna.
Szóval nagyon vártam az újabb találkozót, hogy bemutathassam a mezőtúri közönségnek is, de legfőként neki, hova vezetett a másfél évvel korábbi találkozásunk. Annyira izgultam, hogy teljesen ki száradt a szám, alig tudtam beszélni. Pedig még filmezték is a jelenetet.
De nemcsak én, – ő is izgult. Mikor megakadt a versmondásban s elölről kellett kezdje, majdnem hozzáléptem, hogy átöleljem, annyira elérzékenyültem…
Hozzászólások