Az évszakokról sokszor írtam már, valahogy vonzza az embert, hogy valamilyen formában megörökítse azt a sok szépséget, amit mind a négy évszak ajándékként lábunk elé hint. Persze rá kell találni, fel kell ismerni azokat. Most azt a versemet hozom ide a blogba, ami inkább az évszakok gyors változásával szomorúságot jelent, az élet mulandóságát idézi fel bennünk:
Seres László:
FUT AZ ÚT
Fut az út sántán
Billegnek a fák
Űzi a sátán
A szarvas csordát
Szellők ölébe
Hajlik a barka
Selymes szíve hull
Vérzőn az avarba
Lángol a tarló
Füstölög kéken
Cigánykereket
Vet fenn az égen
Tavasz se volt itt
Még nyár is alig
Kertek alatt az
Ősz lopakodik
Ablaknyi résen
Felhők közt bolyong
Sápadt cégér lett
A réz napkorong
Csillagok hullnak
A föld elalél
Sántán fut az út
Kanyarog a tél
Megfagy a tűz is
Élni szeretnék
Észrevétlenül
Mintha nem lennék
***
Mersdorf Ilona: balaton
ég-kék fodrokkal
fehér csipkékkel
nyájas domboknak
magát kelleti
forr a nap vére
fodrok közé nyúl
és lám a víz is
rózsásra gyúl
***
M. Simon Katalin: Köszönöm, nyár
Köszönöm, nyár,
Az erdő sűrű lombját,
A viszontlátott madarakat,
A szél borzolta búza szőkeségét,
A föld szomját enyhítő
Langyos záporesőt.
Köszönöm a találkozások örömét,
Az ismeretlen felé tartó utazást,
Az éjbe nyúló koktélos vitákat,
A járda széli kávézók hangulatát.
Köszönök, nyár, mindent,
Amit tőled kaptam,
S mert tudom, maradásod
Nálunk véget ért már,
Búcsúzom: Viszontlátásra!
Ne búslakodjunk,
Az idő hamar elszáll.
Hozzászólások