Végre !

Végre itt vagytok!!!
Végre (szinte mind) együtt vagyunk!!!
Tibor volt az első, aki megszólított, s biztatott, hogy bontsak végre szárnyat. Szükségem volt rá, mert a hosszú hallgatásban eléggé elbizonytalanodtam. Csak a festés felé fordultam.
Hiányoztatok nekem, mert élvezem a mi kis társaságunkat. S minket (ezt el ne felejtsük !) egy közös téma kapcsol össze: ERDÉLY. Mert vagy ott élünk, vagy ott éltünk, most meg egyre hazatérünk, vagy csak egyszerűen rajongunk érte.
De ki gondolná, olyanok is követnek bennünket, akik nem szólnak ugyan hozzánk, de olvassák sorainkat. Erről odahaza szereztem tudomást a közelmúltban.
Mindenesetre passzol a szó köztünk. Ugye, nektek is ez a véleményetek? S egy kis kávézás melletti lazításra (mert ahhoz hasonlítom !) egy-két perces kellemes beszélgetésre mindnyájunknak szükségünk van. Mert olyanor csak egymásra figyelünk, s azalatt elfelejtjük mindennapi gondjainkat.
Vagy olyan ez a mi beszélgetésünk, mint egy mosoly. Az is megszépíti rohanó mindennapjainknak legalább egy-két percét.
Érezzétek tehát, mikor hozzám szóltok, hogy leültetlek egy puha székbe, nyújtom a gőzölgő kávét és mielőtt belekóstolnánk, egymásra mosolygunk.
Kezdődhet a nap! Vagy: folytathatjuk a munkát!