Villanásokban

 

 

 

 

 

Mersdorf Ilona: Élet(rajz)-szilánkok

Ennek a könyvnek a jellegéhez jól illik az, ha villanásokban mutatom be magam. Ahogy a versek is beszélnek rólam.
Mert az, aki a képeket nézegeti, mindig én vagyok. Reggel, az ágyban ülve, fejemben álom-foszlányokkal, amelyek ugyanúgy megfejtésre várnak, mint a képek. Néha a képekre aggatom ezeket a foszlányokat. Máskor a képek rángatnak ki a saját világomból. Szerencsés esetben létrejön közöttük egy tökéletes rezonancia.

Bár, így hatvan évesen, már nem szívesen írom le azt, hogy „tökéletes”. Legfeljebb regényben. És már nem is várom el azt, sem magamtól, sem attól, amit leírok, hogy tökéletes legyen.

Szerepek

Az élet végletes szerepekbe kényszerít bennünket.

Belecsöppenünk a nemlétből a létbe. És ezt a traumát soha nem tudjuk teljesen feldolgozni. Ahogy aztán majd a nemlét felé való visszarendeződést sem. Ezért kell a hit, hogy valahol, ebben a világunkat körülölelő egyetemességben, mindig is jelen leszünk. Ki-ki meggyőződése és fantáziája szerint.

Gyerekek vagyunk és szülők. Egyszerre. Micsoda kötéltánc. Felnőni és lehajolni valakihez. Beilleszkedni és kereteket teremteni. Megtanulni és megtanítani a szeretetet.

Nekem szerencsém volt. Megadatott, hogy legyenek szüleim, akikből kinőjek, és legyen egy nagymamám, akibe kapaszkodva felfussak a felnőtt létbe, mint folyondár a fa hegyére. Vagy inkább: a fa testére. Hiszen ki tudja, hol van a fának, az életnek teteje?

Helyszínek

Az élet is olyan, mint a könyvben szereplő képek. Ha derűs lélekkel nézzük, szépnek látjuk őket.

Resicát, a szülővárosomat mindig gyönyörűnek láttam. Nem a füstben fuldokló panelházakat szerettem, persze, és a beléjük költözött idegeneket. Hanem a dombokat, az oldalukra felfutó meredek utcákkal. A látóhatáron a titokzatos hegyeket, a barlangokkal, szurdokokkal, forrásokkal, tavakkal, soha el nem fogyó ösvényekkel.

Az embereket is szerettem, akik minden nap bementek a gyárba, és megküzdöttek a vassal. Nagyapám mozdonyt esztergált belőle. Apám meghegesztette. Mérnökként példaképeim az izzó vaskígyókkal birkózó férfiak voltak a hengerműben. A daruslány, aki mellett az izzó forróságban ültem, míg az olvadt acélt formákba öntötte. A konok, becsületes emberek, akik nem a könnyű életet szerették, hanem a munkát. Súlyos útravaló.

Távlatok

Mindig van egy újabb cél, ahová el kell jutni. Az életem állandó költözésben telt.

Temesvárra mentem tanulni. A síkságot soha nem tudtam megszeretni, de Temesvárt igen. Az volt a nagyvilág. Színház, könyvtárak, az ódon iskolám. Irodalmi kör, szabadegyetem. Mindez magyarul. Diákszínjátszás, tánccsoport, kórus – közösség. A valahová tartozás valósága, vagy ábrándja. Soha meg nem kérdőjelezett barátságok és útravalók.

Aztán a várva várt szerelem. A gyerekek. Körülöttünk a lezúduló vasfüggönyök. Hat év Sepsiszentgyörgyön, ahol a magyarság nem kitaszítottságot, hanem kiteljesedést jelentett. A mégsem-forradalom.

Gödöllő. A parkok és a város harmóniája. A negyedik emeleti ablakunk előtti fákon rikoltozó rigók.

Közben a munka, a gyárak, ahol mindig akadtak régi példaképeimhez méltó emberek. Bár végül csak a lélekölő pénzkeresés maradt. A megvetett pénz, ami annyi jót elérhetővé tett. A biztonságot és a nagyvilágot.

Belelapozhattam a világ sokszínűségébe. De egyre kevésbé ismertem magamra a sokféle tükörben, amibe belenéztem.

Végül kiköltöztem a világból ide, Ikladra. Itt mindenem megvan. A kert, a rózsák. A friss paradicsom, amit a férjem hoz be reggelente. Doromboló cicák. Csend az íráshoz.

Az írás

Megőrzés és megosztás. Életben tartó és életből kiszakító. Magamba záró és kitárulkozó. Gyógyító és beteges.

Talán csak illúzió. Ettől fantasztikus, mint az élet maga.