A te virágfestményeidet én klasszikusoknak tekintem, mondta Laci az első Skype beszélgetésünk során, amit én diktafonra rögzítettem.
Egy klasszikus festmény legfennebb megragadja a nézőt, s megállapítja, hogy szép, tetszik, vagy nem tetszik, de nem gondolkoztatja el, hogy vajon mit is akar vele a művész mondani. Mert egy klasszikus festmény eléd tár valamit készen, nem kell rajta gondolkoznod.
Neked mit sugallnak a virágaim, Laci?
A te virágaid többfélék. Amelyeket profilból, tehát oldalról, vagy felülről ábrázolsz, azok mind bólogatnak. Mintha mondanák: létezem! Ide nézzetek ! Vagyok! Más virágokat szemből ábrázolsz. Azok mosolyognak. Némelyekre arcokat festettél. Talán te magad ezeken a virágokon keresztül nézel a szemlélőre.
Igen? Az előzők bólogatnak, ezek meg mosolyognak.
Még valamit. Nagyon fontos és egyedi dolog. A te virágaid nehezebbek, mint amit a vékony száruk elbírna. Te, Piroska a virágba koncentrálod egész mondanivalódat. A szárak csak összekötik őket.
Vagyis nem tartják, csak összefogják?
Úgy van. Nem a szárakon keresztül élnek, hanem önmagukban.
De érdekes! Na, erre még senki nem figyelt fel.
Szerintem ezek az elvont fogalmak a virágaidban. Különben egyik pipacsra, másik szegfűre, harmadik liliomra hasonlít, tehát a reális virágokból születnek, – melyeket te ismersz foglalkozásodnál, felkészültségednél fogva. Te nem egy virágot láttál az életedben, boncoltad őket a tanulóknak, a virág tehát számodra nem ismeretlen dolog…
Hozzászólások