Ildikó gondolatait teszem közzé a Vörösbolygó sorozatommal kapcsolatban:
Hét határon száll az álom, álom szárnyán, puha párnán, vele szállok messze már.
Csillagok közt elbolyongok, bolygók mellett elsuhanok, néha-néha meg-megállok.
Vajon mit üzennek, vajon mit mesélnek?
Álomból a valóságba vajon melyik, mikor lép be?
Hófehér gyöngyként, az Úr bársonyos palástján, ragyog megannyi csillagfény, mint apró ladikok egy hatalmas óceán bíborszínű felszínén.
Odamennék, ringatóznék, álmodozva elmerengnék, de tovább, tovább visz az álom, messze-messze hét határon.
Még nem lehet, még nem szabad megállni, valami sokkal szebb álmot kell még megálmodni. S napot, holdat, csillagokat elhagyva, egyszer csak megállok, tovább nem visz az út, tovább nem száll az álom.
Vöröslő, lángoló égbolt alatt, vörösen izzó, tüzes homokban, ezüstös barázdát szánt a nap ezer sugara, majd égetve bőrömre tapad. Mit ért a szép álomrepülés, ha ez a kietlen Vörös bolygó a cél? A gyöngyök széthullottak, a ladikok elsüllyedtek. E kopár táj vajon mit üzen, vajon mit mesél nekem?
Szénné égett fekete fák, mint megannyi, gúzsba kötött, fekete madár, oszlopként nyújtóznak az ég felé. Dermedten, csüggedten nézek fel rájuk. Vajon hol lehet egy csöppnyi remény?
Vörös bolygóm csillagszemű madárkái az álmok éjjelén, mint egymásra vigyázó szülők és gyermekeik tekintenek a hold felé. Mesélnek örömről, bánatról, könnyekről, vigaszról, és messze zengő dalban üzenik fel a magasba vágyuk, hogy egyszer valósággá váljon az álmuk. Mesélnek egymásnak, neked, és nekem arról, hogyan kell várni türelmesen, hogy soha ne hagyjon el a remény bennünket.
Hallgatom őket, és valahol legbelül, a szívem mélyén érzem, valami titokzatos fonal puha szála köt össze mindent. Nem látom, csak érzem, hogy az ezüst barázdák közt egyszer csak megered az élet, és terjedni kezd az ezüstszál mentén szerte-széjjel. Életet lehel a holt táj fölé, a szívem mélyén fölcsillanó, bizakodó remény.
És a titok nyitjára rádöbbenve végre, ecsetemet vízbe mártom, s a vörös ég alatti, vörös földön, az oszlopként magasodó, üszkös fekete madárfáimat jó nedves ecsettel alaposan megöntözöm. S szempilláim rácsai mögött, mire fölébredek, szivárványszínűre festem az álmom, hogy eléd tárhassam a nagy titkot. Hogy megértsd te is, hogy lásd, és lássa mindenki, hogyan zöldül a határ, hogyan nyílnak mosolyra mind a fák, s száll föl a sok madár az égig, amint kiszínezzük saját magunk álmait.
Hozzászólások