Vörösbolygó III
Hol szomorúan,
hol boldogan merednek az ég felé,
mintha lábukat vesztették volna.
Nem is érdekli őket mi van odalent,
csak a magasságba bámulnak,
a végtelen messzeségbe
a különös, fekete madarak.
Szemük csillagként ragyog,
s csőrükkel nap, mint nap leemelnek
az égről egy fénylő csillagot,
hogy szemeik fénye ki ne aludjon.
És nap, mint nap nyújtóznak
egyre magasabbra,
gyermekeiket is maguk után csalogatva.
Tanítják őket a csillagkeresésre,
az egyre feljebb való törekvésre,
míg lábuk egyszer végleg talajtveszít,
s ők elindulnak lassan
az örök messzeség felé.
És úsznak boldogan
milliárdnyi csillag dús fényözönében,
szemük ragyogásával elbűvölve
kiket maguk mögött hagytak.
Aztán egyszer csak megállnak.
Nem marad belőlük semmi egyéb,
csupán az a titokzatos, fénylő szempár,
mely csalogatja egyre, örökkön örökké,
a vérvörös bolygó fölfelé vágyó lakóit.
Kormányos Ildikó
2009. 11. 28.
Hozzászólások