Hogy az emberi agy milyen megfontolásból szed elő olyan emléket amit nem hogy elfelejtettem, de egyáltalán nem is tudtam róla, igazán fel nem foghatom. Ma meglepett egy emlék, sajnos egy rossz emlék. Ami eddig nem volt. Illetve, most, hogy itt van, s emlékszem, azt gondolom, hogy jó mélyen el volt ásva, annyira mélyen, hogy évtizedekig semmi meg nem mozdította. Azt sem tudom, ma mi volt az ami miatt kikelt a sírjából. Lehet, hogy megcsapott egy szag, vagy illat, esetleg a látókörömbe került valami, de az biztos, hogy én nem vettem észre. Szóval eszembe jutott a szatír.
Mindkét nagymamámhoz egy elég meredek domb tetejére kellett felmenni, ahova busz nem járt. Kálvária, így nevezte a város lakossága. A felnőttek kétszer is megálltak pihenni, míg felértek, mi gyerekek volt, hogy egyszer, de legtöbbször könnyedén felmentünk rajta. Rendes út volt ez, nem valami elhagyatott földút, hanem járdával, betonnal, s a járdát az úttól zöldövezet választotta el, bokrok, füves rész. Igaz, csak egyik oldalán volt járda, de az széles, kényelmes. Egyik felén az úttól elválasztó zöldövezet, a másik felén házak , kertek voltak.
Volt egy kert, már majdnem a legtetején a Kálváriának, aminek a kerítése tulajdonképpen a sűrűn nőtt bokrok voltak. Ebben a sűrűben volt egy megszakítás, egy beugró, vagy nem is tudom hogy nevezzem. Mikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül is mehessek a nagymamákhoz, időnként felküldtek ezért-azért, vagy csak felengedtek a vakációban. Szerettem felmenni, s ismertem már a felvezető út minden zegét-zúgát. Egyszer, amint szórakozottan, szokásomhoz híven fejben egészen máshol járva, bandukoltam felfelé ennél a beugrónál megszólított valaki.
Érdekes az emberi agy, mert olyan élesek a képek, mintha most történt volna, ma, pedig tényleg nem is tudtam a létezéséről sem az emléknek… Odanéztem. Egy fekete ember állt ott. Nem, nem a bőre volt fekete. Valahogy ő maga, az egész lénye. Fekete volt a szeme, a haja, a szőr a keze fején, a bajusza, a szemöldöke… égetett, sütött belőle a feketeség. Szerintem, most ezt mondom, a lelke is fekete volt. Semmi rosszra nem gondoltam, csak az érzés volt ijesztő, mintha valami bekövetkezett volna, amitől féltem. De ezt csak egy pillanatig éreztem. Az ember kislánynak szólított, s mindössze annyit mondott, hogy nézzek oda. Lehettem 8-9 éveske.
Odanéztem, s ő szétnyitotta hirtelen a hosszú kabátját, és alatta meztelen volt. És fekete. Nagyon megrémültem, igaz, nem fogtam fel, hogy mi történik, csak rettenetesen félni kezdtem, s szerencsére ez a félelem nem bénított meg, hanem futásra ösztökélt. Lihegve érkeztem meg mamához, de a kérdésére, hogy miért szaladtam, csak a vállam vonogattam. Nem mondtam el senkinek. Nem mertem. Szégyelltem magam, hogy ez történt, rettenetesen, mélyen szégyelltem magam. Attól kezdve mindig féltem a beugrótól, s előtte elkezdtem szaladni, hogy véletlenül se kellejen megállnom, odanéznem. Mindig kifulladva érkeztem meg.
Aztán meghalt Édesanyu, és mi mamánál voltunk, ott aludtunk egy ideig, a húgommal. Egyszer felfele mentem a hegyen, nagyon friss volt még a vesztesség, a lelkem , szívem darabokban volt, és elgondolkodva lépegettem, folyamatos zokogás volt a bensőmben, és elfelejtettem szaladni a beugró előtt. Megmeredtem, mikor megszólított a fekete ember. Az állt ott, mintha az évek alatt, amióta először megszólított, végig ott lett volna, és én csak azért nem láttam többé, mert mindig szaladtam. Szóval állt ott, és kivillantva fekete fogait széttárta a kabátot, ami a meleg július ellenére is rajta volt.
Bennem elömlött valami óriási, fojtogató düh. Ekkor már 12 esztendős voltam. Álltam egy darabig, hagytam, hogy fojtogasson az indulat, és mikor már nem bírtam tovább, elindultam, rohanva, minden erőmet beleadva… De nem felfelé, nem menekülve, hanem be a bokrok közé, és nekirontottam a fekete embernek. Fejemet leszegtem, és felökleltem a meglepett embert, az hanyatt esett, és én most hallom a suppanását… Érzem az undort, ami elhatalmasodott bennem, amikor rájöttem, hogy ülök a fekete hasán és ütöm, ököllel ütöm a fekete embert, ahol érem. Ekkor felugrottam, és fejvesztve elszaladtam. S ezek szerint eltemettem magamban a történteket. De ma valamiért eszembe jutott. Feltámadt, és tisztán, sőt kristálytisztán emlékszem minden apró mozzanatára.
Dangerous man hiding under the hood in the dark night forest
Hozzászólások