A rossz szokásokról amelyek nem okai a gyermekünk megkeresztelésének az előző bejegyzésemben írtam, ez a bejegyzés bevezetés kíván lenni a gyermekkeresztség melletti érveléshez. Kicsit kontextusba hozom a kérdést, nem annyira meggyőzni próbálok, mint inkább összegezni magamnak arról, hogy miért jutottam erre a meggyőződésre. (tovább…)
Az előző bejegyzésemben felvezettem a szövetség teológia ismeretének a fontosságát, ezúttal alaposabban, igehelyekkel is hosszabban részletezek. Azt kutatom, hogy mi a Biblia tanítása, egészében nézve megalapozott-e vagy csak egy beépült értelmetlen, netán rossz szokás a hívők gyermekeinek a megkeresztelése.
Ide kattintva meghallgatható a keresztelőnkön elhangzott tanítás a gyermekkeresztségrőlAmikor Péter apostol keresztelésre hívott, szövetséges nyelvezetet használt:
“[…] Mert nektek szól az ígéret, és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak ugyan, de akiket elhívott az Úr, a mi Istenünk.” ApCsel 2,39
Tehát az utasítását nem egy olyan szűrőn keresztül értelmezték, amely szerint minden ember kizárólag önmagáért felelős. A Bibliában leírt évszázadok alatt türelmesen kimunkálta Isten az izraelita hallgatóságban, hogy a családra, mint szövetséges egységre tekintsenek. Ha a Szentlélek Péteren keresztül kijelentett szavai ellentmondtak volna ennek a bevett szemléletnek, akkor itt lett volna az alkalom, hogy ellentmondjon neki. Miért törülnénk el azt a nézetet és gyakorlatot, miszerint a leszármazottak is részesülnek a szövetség jegyében, anélkül, hogy erre Isten szava ne adna egyértelmű utasítást? Néhányan ezt azzal gúnyolják, hogy a Szentírás “hallgatására” épített gondolatmenetel . Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy ez a “hallgatás” erőteljesen hallatja magát az újszövetség lapjairól, ahol Péter és Pál idejében teljes háznépeket kereszteltek meg (ApCsel 16: 14-15,31,34 1Kor 1,16) Az igaz, hogy nincs igehely, amivel határozottabban tudjuk bizonyítani, hogy a háznépekkel kiskorúak is voltak. Az viszont bizonyítva van, hogy a családtagok koruktól függetlenül részesültek a Krisztusban való hit jegyében, közvetlenül azután, hogy a család feje átadta életét az Üdvözítőnek.
Tény az is, hogy nem holmi tévútra tért misszionáriusok kereszteléséről van szó. Még ha találnánk is valami magyarázatot, hogy miért ne fogadjuk el az Újszövetségben található háznép-keresztségeket, akkor is történelmi forrásokból, leletekből biztosan tudjuk, hogy az apostolok halála utáni első száz évben a hívők gyermekeit is megkeresztelték és tizenöt évszázadon keresztül, az anabaptisták (újrakeresztelők) felbukkanásáig nem fordult elő nagyobb méretű tiltakozás a gyermek keresztség ellen. Tertulliánusz habár ellenezte a hívők gyermekeinek a keresztségét, de sosem állította, hogy az egy új keletű gyakorlat lenne, ami az újszövetségi kor után honosodott meg. Origenész pedig magáról megjegyzi, hogy csecsemőként volt megkeresztelve, mivel a gyermekkeresztség apostoli gyakorlat.
A Róma 4,11 szerint a körülmetélés a “hit jele” volt, annak a hitnek a jele, amelyet Ábrahám még körülmetéletlenül tanúsított. A körülmetélés bevezetést jelentett abba a családi örökségbe, ahol a szövetséges Isten, Jahve igazi imádata gyakorolható volt. A szövetség jelében részesülő csecsemő ezt nem érthette meg, azonban hatalmas lelki kiváltságok és ígéretek örökösévé lehet, ha egy nap Ábrahámhoz hasonlóan magáévá teszi az ígéreteket. A kegyelmi szövetség a megváltó Isten kegyelmét és hűségét emeli fel az ember hitének hangsúlyozása helyett, hiszen Isten az üdvösség szerzője, nem Ábrahám, és nem mi. Ábrahám igazi leszármazottja nem az, aki a körülmetélés fizikai jelével rendelkezik, hanem az, aki hozzá hasonlóan hisz Isten kegyelmének szövetséges cselekedetében.
“A lényeg az, hogy az Ószövetségben Isten úgy rendelte, hogy az egyén már a hit jelenléte előtt megkapja a hit jegyét. Mivel egyértelműen ez volt a helyzet, hibás amellett érvelni, hogy helytelen a hit jegyében részesíteni valakit még mielőtt a hit jelen lenne a szívében és az életében.” R. C. Sproul
Ahogyan a körülmetélés előretekintett Krisztusra, úgy tekint vissza a keresztség Isten kegyelmének a kereszten elvégzett munkájára. A víz általi keresztség nem más, mint egy szavak nélküli, szemmel látható prédikáció a kegyelemről. Ugyanazt prédikálja, amit az Ószövetség kitartóan tanított: “… az Úr kegyelme öröktől fogva mindörökké az őt félőkkel van, és igazsága az unokáikkal, azokkal, akik megtartják szövetségét, és megemlékeznek parancsolatairól, hogy megcselekedjék azokat.” Zsoltárok 103,17-18 Az újszövetségi keresztség betölti és átveszi az ószövetségi körülmetélés helyét.
Az teszi különlegessé a hívő gyermekét, hogy Isten országához közel valók, egy lépés választja el őket, hogy az evangélium teljes fényét látva a kereszthez meneküljenek. Vannak akik ezért hívőként tekintenek a megkeresztelt gyerekekre, de Isten megváltó kegyelmének szuverenitása nem lehet eldöntött ügy részünkről egyetlen egyén életére nézve sem. Bölcsebb úgy tekinteni rájuk, mint, akiknek kis koruktól szükségük van a Biblia tanítására, evangelizációra, és az értük való őszinte imádságra, amíg ők maguk élő hittel meg nem ragadják Krisztust. “A gyermekkeresztség épp annyira sákramentum a szülőnek, mint a gyermeknek… . Mikor kezdődik el a csecsemő lelkének erkölcsi tanítása? Igen korán, a szokások kialakulásával egy időben…” Robert Lewis Dabney
Isten a következőket mondta Ábrahámról, az első apáról, akit arra szólított fel, hogy részesítse a gyermekeit a szövetség jelében:
“Mert tudom róla, hogy megparancsolja fiainak és háza népének, hogy őrizzék meg az Úr útját” (1Móz 18,19)
Valamilyen szinten minden hívő tisztában van a keresztyén otthonban rejlő lehetőségekkel, és azzal a felelősséggel, amelyet a hívő szülők hordoznak. Még a baptista meggyőződésű szülők között is az a sákramentumszerű szokás terjedt el meglehetősen széles körben, amit “gyermekfelajánlási” alkalomnak neveznek. Felmerül a kérdés, hogy miért kell gyakorolni valamit, ami tulajdonképpen nem más, mint egy “száraz”, víz nélküli keresztelő? Helyénvaló dolog, hogy gyermekünket az Úrnak szenteljük, de ne feledkezzünk meg az Úr erről gondoskodó rendeléséről.
A keresztelés mikéntjének a kérdése másodlagos, Isten szava egyáltalán nem fejt ki dolgokat olyan részletesen, mint, ahogy azt néha bemutatni próbálják, így pl. az Újszövetség egyszerűen nem szolgáltat bizonyítékot, hogy az embereket mindig teljesen alámerítették, lehet, hogy egyes esetekben így történt, azonban ennek sem nyelvi, sem történelmi bizonyítékai nincsenek. A baptizo szó nem precízen bemerítést jelöl, hanem több dolgot is jelenthet, mint például “megnedvesít”, “belemárt”, “lefröcsköl”, “megmos” lásd pl. 1Kor 10,2 Mk 7,4 vagy Dániel 4,22. Aki nagy igyekezetében azt állítja, hogy a keresztség kiszolgáltatásának módjával kapcsolatban az övé az egyetlen biblikus módszer, az úgy gondolom túl lőtt a célon és karikatúrázza a keresztséget.
A testi körülmetélés a korai egyházban is vitákhoz vezetett, mert a júdaizálók a külső szimbólumhoz ragaszkodva a körülmetéletleneket megvetették. Később az apostoli zsinat nyomán befogadták őket, elismerve, hogy ugyanabban a Szentlélek általi keresztségben részesültek.
“… igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében. Egy a test, és egy a Lélek, miképpen egy reménységre szól elhívásotok is. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség.” Ef. 4,3-5
Itt több, mint valószínű nem az evangélikusok, baptisták és presbiteriánusok által alkalmazott vízkeresztségre mutat az Ige. Itt Pál a víz általi keresztség helyett a Szentlélek általi keresztséget érti, amellyel Krisztusba oltatunk be. Ez tűnik az egyetlen helyes értelmezésnek. Keresztelő János mondta, hogy “Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jön, hatalmasabb nálam… . Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket.” Függetlenül attól, hogy mi történik a vízzel, az egyetlen keresztség, ami az örökkévalóságra nézve is számít, a Szentlélek általi keresztség, amelyben Isten újjáteremti halott lelkünket, és Krisztusban való hitre ébreszt.
Baptista körökből azt tapasztalom, hogy valamilyen szimplista félreértéssel közelítik meg a kérdést, vagyis csak egy-egy igevers kiragadásával és az említettek figyelmen kívül hagyásával magyarázzák az álláspontjukat. Meg szerintem a gyermekkeresztség elutasításuk mögött nagyot nyom a latban az arminiánus teológiájú múltjuk és a többé-kevésbé fenntartott szimpátiájuk ezzel a nézettel (ami szerint elsősorban nem Isten, hanem az ember a szerzője és véghezvivője az Isten melletti döntésnek). Úgy gondolom, hogy a református gyermekkeresztség megvédésének a nehézsége nem a biblikus támasztékok hiányából adódik, hanem, hogy ez a kérdéskör normálisan nem gyakran vetődik fel, nem olyasmi, amin többször alaposan elgondolkoznánk, hanem inkább egyszer kialakítunk róla egy nézetet és aztán azzal megyünk tovább és kész. Helyes eredmény születhet az egyszerűsített megközelítés előnyben részesítéséből is, de nem mindig célravezető az igazság megismerésében. Biztonságosabb az illető kérdést egy tágabb látószögből is megvizsgálni, a teljes képet figyelembe véve. Néha meghozunk döntéseket, amikből aztán később ciki lenne kimozdulni, még, ha találunk is időközben meggyőző okokat, amiért az álláspontunkról a másik oldalára kéne átsorolódjunk. De mindenesetre türelmesnek kell legyünk az egymás következetlenségeivel szemben, hisz az Úr munkálja bennünk lépésről-lépésre a formálódásunkat, és számára, előtte kell megálljunk.
Kevés a keresztséget biblikusan tárgyaló írás jelent meg magyarul, amit felhasználtam a bejegyzésben és aminek tetszett a szelídsége, rövidsége és körültekintése az ez a füzet: http://www.reformatus.net/a-szovetseg-keresztsege
Úgy gondolom a válasz erre a kérdésre nem végéré mehetetlen, de ez a pár bejegyzés és az ajánlott füzet persze nem kimerítő, aki szeretne ezen a mezsgyén még további fejtegetés, ajánlom “Az ígéret gyermekei” című könyvet Robert R. Booth-tól. Olvastam, jó, és nem zárja ilyen rövidre a kérdést. Aki az ajánlott füzetet vagy könyvet szeretné elolvasni, de nem tudja beszerezni, jelezze, megpróbálok segíteni.
A keresztség körüli viták vég nélküliekké is nyúlhatnak, ennek az oka, hogy legtöbbször az előfeltételezéseket nem vitatjuk, hanem csak az előfeltételezéseinkre mutató bizonyítékokat a Szentírás szövegéből. A kizárólag hitkeresztséget elfogadók többnyire előfeltételezik az alámerítést, és minden alkalommal arra mutatnak, ahol valaki “feljött a vízből”, bizonygatva az alámerítést. Hitkeresztséget feltételezve olyan igehelyek után néznek, ahol valaki megváltásban részesült és aztán megkeresztelkedett, mint bizonyíték az álláspontjuk kizárólagosságára.
A gyermekkeresztséget vallók szövetséges keresztséget feltételeznek, ezért azokra az esetekre fókuszálnak, ahol háznép keresztségek történtek, alátámasztva a feltételezésüket, hogy ott csecsemőknek is részük volt a keresztségben.
A gyermekkeresztség vitája valójában nem a keresztségről kéne szóljon elsősorban, hanem a Szövetségről és arról, hogy annak kik és kik nem a részesei.
Az első gyermekünk keresztelőjéhez közeledve kicsit alaposabban körbe jártam a keresztség kérdéskörét, ami segített is abban, hogy csiszolja a meggyőződésemet és tiszta lelkiismerettel tegyem, amit helyesnek látok. Hogy világosabb magyarázatot adjak a gyermek keresztségünk miértjéről nem elég csak amellett érvelnem, hogy miért kereszteljük meg a gyermekünket. Legalább érintőlegesen kontrasztba is kell állítsam a gyermekkeresztség eredeti okait a hagyományosakkal, amikkel egybemosódott. Mi nem ez utóbbiakért kívánunk keresztelni. A következő bejegyzéssel pedig már rátérek az okokra, amiért megkereszteljük a kicsinket.
Nap, mint nap a világhálón élve felkavaró, újságokat látok a Leszbikusok Melegek Biszexuálisok és Transzneműek (angolul LGBT) mozgalmának támadásairól, térnyeréséről. Nem szeretem a hangoskodó sok beszédet, még sosem kommentáltam ezt a jelenséget, de a minap olyas valamit láttam, ami felkavart, és arra indított, hogy billentyűzetet ragadjak: a lelkiismereti és szólásszabadsághoz való jog munkahelyébe került a FireFox (internet böngésző) mögött levő intézmény, a Mozilla igazgatójának (CEO), mert támogatta a házasság igazi meghatározásának a védelmét, hogy az csak egy férfire és egy nőre vonatkozik (ezer dollárt adományozott egy ezzel a céllal működő kampánynak, nyilván saját pénzéből).
A statisztikák szerint tehát az összeköltözés nem éppen olyan tuti jó irányba vivő út, mint, ahogy mára a köztudatba berögzült. Úgy gondolom a kérdés mögött valójában inkább a következő két kérdés lapul:
1. Mit hordoz, nem-e esztelenség a házasságkötés?
2. Valóban foglalkozik-e ezzel, számít-e, fontos-e Istennek, eltávolodhatok-e tőle ha ebben másképp járok el?
Az első az általánosan felvetett kérdés, míg a továbbiban az őszinteségnek egy bensőbb jelét látom.
Hozzászólások